Könyvtárosok, pedagógusok, művelődésszervezők, kultúrmunkások figyelem!
A Szitakötő gyerekfolyóirat terjesztéséhez segítőket keresünk.
Az alábbi linkeken tájékozódhatnak a Szitakötő folyóiratról
szitakoto.com | szitakoto.blog.hu/tags/lapozó | issuu.com/liget
A negyedévi folyóiratot kiadó Liget Műhely Alapítvány közhasznú szervezete
Erzsébet-utalvánnyal hálálja meg a segítők munkáját.
Elfelejtettem befizetni egy számlámat.
A cégnek – nevezzük szolgáltatónak – jó tíz éve ügyfele vagyok, és ha boldogabb, számon tartható korban élnénk, amikor – csak a példa kedvéért, és hogy valós, bár egykori viszonyokat idézzek fel – az egyedüli szolgáltatók, a vegyesbolt-tulajdonosok hónapról hónapra hitelezték pénzzavarral küszködő törzsvásárlóikat, és ha a kuncsaft fizetett, csak az eredeti összeget fogadták el, mert kamatot szedni szégyen volt, szóval ha ilyen korban élnénk, a cég (szolgáltató) tulajdonosa vagy alkalmazottja érdeklődne nálam – a kor technikai adottságaihoz igazodva esetleg mobiltelefonon –, hogy mi újság, mi történt velem, hogyan lehetséges, hogy tíz év likviditás után tartozásban maradtam, és mikorra várható, hogy rendezni tudom a számlát, és ha érdeklődik, elmondom, hogy elfeledkeztem a fizetnivalóról, igaz, a sárga csekket se kaptam meg, tehát a posta is ludas, ennek ellenére átutalással fizettem volna, mert a dolog ideig-óráig a fejemben volt, aztán gondok, betegség, intéznivalók elterelték a figyelmemet, a tartozásra pedig, ami súlyos 3100 forint, azt tudom mondani, hogy egy-két napon belül átutalom – mindezt pár békebeli mondatban közölhettem volna, erre azonban nem került sor, mert nem kerestek meg, ellenben a vegyesboltos, akarom mondani a szolgáltató négy hét után eladta a tartozásomat egy adósság-behajtó káeftének.
Hárman vannak.
Földkupacon ücsörögnek épp, amiből kiáll néhány gyökér, megtelepedett rajta valami gizgaz, és oldalt előmered belőle egy görbe útjelzőtábla. Hárman háromfelé néznek, mindegyik háttal a többinek. Az első a hidat bámulja – pontosabban, ami maradt belőle –, a másik a távoli bazilikát, a harmadik egy repkénnyel befutott palota üresen ásító tömbjét, néma ablaksorát. Amit művelnek, szépítő túlzás volna beszélgetésnek nevezni, de az biztos, hogy időnként szavakat váltanak, és nagyritkán egy-egy, némi jóakarattal mondatnak nevezhető valami is elhangzik. Ha elég közel hajolnánk hozzájuk, ilyesmit hallanánk:
– …az utcákat…
– …és a tereket, meg a hidakat is…
– …a sugárutakat, körutakat, fürdőket, pályaudvarokat.
– …egytől-egyig.
Azután hosszú csönd, csak a szél zizzen néha a kórók között.
– Felírtam – így az egyik.
A másik, az okulárés, csak sóhajt.
– Minek felírni, senki se olvassa.
– Minek elgondolni, senki se kérdezi! – fortyan fel erre az.
– Akkor mire föl egyáltalán számba venni mindezt? – kérdi a kopott cipője orrát vizslató harmadik.
Csönd, de ez már nem nyúlik akkorára.
– Mert itt vagyunk – böki ki végre a könyves. – És ha már itt vagyunk, arra okot kell találni.
Nem vagyok több a nevemnél,
és nem vagyok kevesebb sem. (pont)
Apám már távozóban hagyta nekem,
és elviseltem rajtam, idegenül, a nevet.
Egy másikat aztán ajándékba szereztem,
hordtam boldogan, míg viseltes nem lett.
Tartoztam vele.
Nem hozzá.
Nem neki.
A semmi voltam, és mégis volt nevem,
az apám adta volt velem,
kicsi és nagyon kevés voltam,
és épp akkor a nevemen szólítottak.
Hívott engem.
Ő, aki mindig tudott hívni valahogy.
És most ér a nevem,
hordjuk egymást, kedvesem,
más a nevem, és más a te neved.
Valaki zsákmányként hordta a tiédet,
és én is ragaszkodom minden enyémhez.
Névnyi távolságra vagy.
Magamhoz hogyan hívjalak?
kép | Ország Lili
A bécsi udvar, a kormány és a hatalom legfőbb támasza, az úri középosztály egyaránt érdekelt volt a nemzetiségi viszályok szításában. […] A sovinizmus ellen akkor – jószerivel – csak a Mocsáry-féle párt emelte fel a szavát. Éppen a pártvezér hívta fel először a figyelmet a veszélyre, amelyet a nemzetiségi izgatás a függetlenségi törekvésekre jelent. Csakhogy az 1880-as évek végére a soviniszta áramlat a függetlenségi pártot is magával sodorta, ezt jelzi, hogy a régi negyvennyolcas eszmét legtisztábban őrző Mocsáry kiszorult a pártvezetésből; helyét később – Eötvös Károly erőteljes támogatásával – Kossuth Lajos idősebbik fia, Ferenc vette át. (A nagy magyar rebellis, az örökös ellenfél fiát Ferenc József később kereskedelmi miniszterré nevezte ki.) Ez a hatalomváltás, amely nem nélkülöz bizonyos bohózati elemeket sem, legalább annyira jellemző a függetlenségi eszme alakváltozásaira, mint a társadalom mélyrétegeiben zajló – egyelőre csak távoli égzengés-morajjal kísért – tektonikus átalakulásokra.
Morry Schwartz, ausztrál építési vállalkozó, könyvkiadó és laptulajdonos. Sikeres üzletember, aki vagyonát gigantikus apartman-komplexumok építésével és eladásával szerzi, jövedelmező tevékenységét mégis szükséges mellékágnak tekinti. Igazi ambíciója a könyv- és lapkiadás. Még az elektronikus médiumok térhódítása előtt grundolta két folyóiratát, a politikai / társadalmi / kulturális kérdésekkel foglalkozó Quarterly Essay-t, majd a havonta megjelenő The Monthly-t. Utóbbi aránylag rövid idő alatt tekintélyes helyet szerzett magának az ausztrál folyóiratok között, enyhén baloldali hangvételével.
Az online hírközlés és újságcsinálás világszerte megszüntette a nyomtatott lapok monopóliumát, évszázados orgánumok mentek tönkre, a többi drasztikusan csökkentett példányszámban jelenik meg. Szó sincs a nyomtatott lapok „fejlődéséről”, sem tartalmi, sem gazdasági értelemben. Jó, ha a szerkesztőségek megfogyatkozott számú munkatárssal, „félgőzzel” képesek fennmaradni.
Ilyentájt, amikor a tavasz már csakugyan hajlandó elhinni magáról, hogy ő külön évszak, és nem csupán a tél hányaveti meghosszabbítása, menetrendszerűen szokott belém nyilallni egy érzés, hogy Rómába kellene menni. Nem tudok rá különösebb magyarázatot, hogy miért éppen oda: csak úgy megyek át srévizavé a Kálvin téren, vagyis egy kimondottan nem rómaszerű helyen, és váratlanul eszembe jut a dolog; innen tudom egyébként, hogy csakugyan beköszöntött a tavasz, és nem holmi meteorológiai érzékcsalódás az egész. Van valami abban, ahogy a nap súrolja a házak szürke homlokát, és elmélyíti a málló gipszstukkók ráncait. Ahogy a nők fürgén és valahogy felszabadultan viszik át szépségüket az úttest egyik oldaláról a másikra. Ahogy a langyosság elomlik a hideg köveken.
Az alábbi adatlap kitöltésével hazai és határon túli magyar tannyelvű oktatási intézmények pályázhatnak ingyenes részvételre a SZITAKÖTŐ integrált ökológiai oktatási programban a 2014/2015-ös tanévben.
A pályázati adatlapot elektronikusan kell kitölteni és a Word dokumentumot visszaküldeni az info[kukac]szitakoto.com e-mail címre.
Kérjük, győződjenek meg róla, hogy a beküldést követő 72 órán belül megkapták a pályázat beérkezését nyugtázó e-mailt.
LETÖLTHETŐ ADATLAP [2015]
Beküldési határidő | 2014. május 23.
További információ:
HORGAS JUDIT programvezető
info[kukac]szitakoto.com
+36.20.322.68.69
Bizonyára Don Quijote-i gesztus volt, hogy a választás estéjén Vámbéry Rusztem (1872–1948) tanulmányait és cikkeit olvastam – megint fájdalmas dühvel konstatálva, hogy ez az okos, szerethető életmű is eltűnt a „nemzeti” emlékezetből. Az ostobaságot gerjesztő és terjesztő tudatlanság könyörtelenül elbánt vele is, ahogy több tucat huszadik század elején alkotó társával. És igenis pontos a cselekvő ige, igenis elbántak vele; a kollektív közönyt, a humánértelmiség jóváhagyásával történt elhallgatást semmiféle szenvedő szerkezet, semmilyen nyelvtani alakzat ne lágyítsa. A „Bibó-felejtés”-hez hasonló, legfeljebb politikától független „érdektelenségnek” beállított jelenség az utóbbi harminc évben még gyakrabban és rútabbul mutatkozik meg. Miféle „baloldal” az, amelyiknek nincs égető szüksége a Vámbéry-féle logikus és elegáns beszédre!?
Az a hátborzongató, üressé-fagyott mosoly. A fénytelen szempár. A kényszerű izommozgás-vájta, természetellenes barázdák. A mindig egyformán sima homlok.
Mint néger lakberendezési totemek felpolírozott vonásai, mint az üresen kongó fémbálványok rezzenetlen arca. Az a fenyegető jóindulat. A halotti maszkra emlékeztető mosoly. A rendezett arcélek. A hatalom öntudata; a zárt vonások; ugyanaz az arc, mellyel a felprédált domboknak hátat fordító húsvét-szigeteki bálványszobrok nézik az üres óceánt. Az időről-időre felvillanó, csodásan megtervezett, elefántcsontszín fogsorok; mint az egy-egy arckifejezést mímelő antik színházi maszkok, vagy a terrakotta háziistenek. Azok a sietősen bepucolt homlokzatok.
A SZITAKÖTŐ gyerekfolyóirat alkotói pályázatot hirdet, a hívószó: „ROSSZ GYEREK”
Vajon mit jelent ez a kifejezés? Miféle következményekkel járhat, ha címkeként ráragad valakire? Mi a különbség aktív, energikus, kezdeményező gyerek és rossz gyerek között? Vagy rosszalkodó és rossz gyerek között? Egyáltalán: lehet-e rossz egy gyerek?
Várjuk a témát bármiképpen közelítő, a didaktikus stílust nagy ívben kerülő, a 8 éven felüli olvasókat megszólító verseket, meséket, prózákat és ismeretterjesztő cikkeket. Az ismeretterjesztő cikkek a természettudomány vagy a társadalomtudomány szempontjából is tárgyalhatják a témát.
Terjedelmi határok
VERS | 16 soros
MESE | 2800 leütés szóközzel együtt
CIKK | 4500 leütés szóközzel együtt
Egy pályázó több művet is beküldhet, de kérjük, hogy még publikálatlan művekkel pályázzanak. Az online megjelenést is publikációnak tekintjük.
Javasoljuk, hogy a pályázók előzetesen tájékozódjanak a Szitakötőt jellemző hangvételről és nyelvi színvonalról az alábbi linkeken: szitakoto.com | szitakoto.blog.hu | issuu.com/liget | szitakoto.blog.hu/tags/lapozó
A műveket kizárólag postai úton várjuk a szerkesztőség címére:
SZITAKÖTŐ | 1122 Budapest, Kissvábhegyi út 4-6.
Kérjük, a pályázatban adják meg e-mail címüket. Minden pályázónak elektronikus úton válaszolunk.
A szerkesztőség által kiválasztott művek megjelennek a Szitakötő folyóiratban, és az országos oktatási program segédanyagaként mintegy 30 000 hazai és határon túli diákhoz és több ezer pedagógushoz jutnak el.
A sikeres pályázók szerzői honoráriumot és további publikálási lehetőséget kapnak.
Postára adási határidő | 2014. június. 5.
További információ | Horgas Judit, info[kukac]szitakoto.com
Az a fül,
kérem szépen,
lehetne akár az enyém is.
A szögletes felső szegélyével... Túlzás nélkül állíthatom:
tőlem lopták, ha lehetne lopni, különösmód, a jelenből bármit a múlt időbe vissza.
Itt pedig,
bal szélen, az öreg.
(Öreg. Nos, lehet, hogy
csak negyven éves, de mai szemmel
hatvannak látszik. Másképpen korosodtak régen
az emberek. Meggyűrődtek.) Kuncog magában, amitől a szája
széle huncut hajlatot kap... Zavartan vettem észre minap egy rólam készült
fényképen ugyanezt. Ó, de sok bajom eredt belőle – és nem tudtam, hogy a hajlat, a hajlat az oka.
Egyikük, aki útba ejtette év elején az ötödik világrészt, Martin Amis, a nyugat-ausztráliai Perth-ben rendezett írófesztiválra érkezett. (Különös kifejezés számomra az írófesztivál – úgy képzelem, valami zenés-táncos rendezvényen írók forognak az ünneplő közönség között, kezükben pezsgőspohár, és műveikről csevegnek. De ha azt mondom, írókongresszus, néhai Révai József alakja tűnik fel a múltak kútjából, amint az emelvényről fenyegeti az írókat, és megmondja, mi az egyetlen helyes ábrázolási mód: a szocialista realizmus. Mi adhatja vissza az angolban semlegesebb „writer festival”-t? Egy ilyen gigantikus író–olvasó találkozón több meghívott szerző nyilatkozik, válaszol a műsorvezető és a közönség kérdéseire.)
Martin Amis a modern angol irodalom fenegyereke, Kingsley Amis fia, s már az apa is – a maga korában – meglehetősen kihívó volt. Úgy látszik, az ilyesmi örökölhető. Jó barátjával, a nemrég elhunyt Christopher Hitchens íróval döntögették a tabukat, amint az elvárható minden fiatalabb nemzedéktől. Martin Amis ausztráliai látogatása alkalmával televíziós interjút adott az egyik állami csatornán, ebből a beszélgetésből idézek egy érdekes részletet. Mert Amis demográfiai jövőképe szerint az emberi életkor emelkedésével a Föld lakosságának túlnyomó része idősekből áll majd, akik jelentős teherként nehezednek a fiatalságára. A kifizetendő nyugdíjak összege többszöröse lesz a dolgozók adójának. Amis víziója szerint az öregek tömegei elárasztják a városokat és felfalják a készleteket, akár patkányáradat az élelmiszerraktárakat. Mindez az öregek és fiatalok polgárháborújához vezet, és okafogyottá válnak a világ egyéb problémái, a politikai, ideológiai, valláserkölcsi konfliktusok.
Van-e megoldás?
Mostanában, hogy több évnyi távollét után visszakerültünk a régi házba: most szembesülök csak azzal, hogy a családunknak voltaképp nincs is története. Sokan vannak így, gondolom, a hektikus huszadik század után, melyben annyi minden torlódott fel, és amikre jobb nem is visszagondolni. Persze valamiféle emlékek azért itt-ott előbukkannak, de ezek a legritkább esetben történetek, és még véletlenül sem függnek össze – mintha azok után, amik megestek, az egyetlen értelmes stratégia ez lett volna: vállat vonni, hallgatni, felejteni. Amíg nagyapám élt, időnként próbáltam kérdezgetni erről-arról: a felmenőkről, a háborúról vagy a házról, amit a dédapám épített, ahol élt és meghalt, a házról, amelyben világéletében lakott, ahol apám is felnőtt, s ahová én is születtem. Nehezen ment. Fényképek alig, papírok elszórva, mintha csendben, nyomtalanul múlt volna ez a száz év, mintha mindig minden éppen így lett volna, ahogy találtuk. Talán kortünet: a kisemberek beidegződése, hogy ha hallgatnak, abból baj nem lehet.
Aztán a nagyapám is meghalt és a ház üresen maradt – pár kevéssé vonzó macska kivételével addigra már mindenki eljött onnan, és a borostyán kezdte szép csendben beszőni a kertet. Évről évre magasabbra kapaszkodott a fákon, kíméletlenül vonta sűrűbbre a kerítésen a függönyt. Mi maradt? Szerszámok, olajos rongyok, csorba tányérok, régi bútorok, amik hajóroncsokként hányódnak hátul a fészerekben, meg egypár néhai kutya és macska elásva – „eltemetve” – a kertben. Gondolom, épp ugyanaz, mint máshol. Történetek sehol. Mintha minden csak másokkal esett volna meg. Mintha ezt a házat és kertet érintetlenül hagyta volna mindaz, ami körülötte lezajlott, legyen az ostrom, forradalom, elnyomás, személyes tragédia. Ez azért megmaradt: hogy okosabb nem történeteket mesélni.
Aztán most visszajöttünk ide. Félig választás volt, félig kényszerűség. Érzésre olyan, hogy szívesebben írnám így: visszatértünk. Valahonnan máshonnan, egy másféle életből ide, a szunnyadó, nyugtalanul alvó, elkorhadt, iszalag-fojtogatta, szálakra hasadt maradék emlékek közé. A ház megadta magát és feléledt. A kert csak várt. És ahogy kezdtük irtani a bozótot, feltépni a borostyánt, kezdtek előbújni az emlékek is. Dédapám elkorhadt fejfájáról a felirat. A régi házszámtábla, mely szerint ez az utca valaha a Bocskay nevet viselte. Egy másik zománcozott tábla, amin ez áll: M. Kir. Duhányárusitás. Még akár jól is jöhet. És tegnap, a padláson, egy ósdi bőröndből – német nyelvű Donald-kacsa magazinok társaságában – feleségem kezébe akadt egy bekeretezett oklevél.
Budapesti Sütők, Czukrászok és Mézeskalácsosok Ipartestülete.
„Munkában az erény!”
…és alább a díszesen nyomott, szépiásra fakult irat, mely bizonyítja, hogy dédapám, mint sütő, azaz pék-tanonc, három esztendő leforgása alatt a mesterséget kitanulta, és hogy tanulmányai ezennel véget értek. Végül a dátum: 1900, márczius 20.
Felsőtagozatos koromban (1951–55) a Petőfi (ma Kós Károly) téren 2–3 méter magas szabadtéri színpad domborodott. Ünnepi alkalmakkor népitánc-csoportok ropták rajta. De a két szélén oszlopokra szerelt hangszórókból naponta harsogott a zene: mozgalmi dalok alig; többnyire Verdi, tőle is leginkább a Trubadúr sláger-számai; 1953 után tánczenék is.
1954-ben bekövetkezett az ideológiai enyhülés. (A Szabad nép március 15-i nagy cikke a szakmabeliek számára valóságos felszabadulást jelentett; pár éve elolvastam: a pártzsargon kásahegyéből nemigen tudtam kimazsolázni a felszabadító üzenetet.)
Úgy szeretnék neked ma verset írni,
az idő múlását megérinteni
csupán, március közepén, délután,
ahogy a lehetetlen hangjai is
megzendülnek és körbeülnek,
akármi megtörténhet bennük,
velük vagyok, részesük,
s az egész egyszerre fölfénylő,
forrósodó szerkezetben, vágyban
ugyanaz lüktet térben és testben,
a soha nem volt még pillanat mostja,
ahogy összefogja hasonlóit itt.
Indul hozzád, beszél újdondad ósdi –
Így szeretnék neked ma verset írni.
A Katona József Színházban már másodszor van hasonló élményem. Először A nép ellensége, most pedig a Fényevők előadásán fogott el ez az érzés. Ahogy az egy avatott nézőhöz illik, belefeledkezem a színpadon kibomló világba, és aztán egyszer csak, minden látható színpadi indok, minden rendezői felszólítás nélkül, inkább valami belülről felnövekedő érzés hatására, egyszer csak figyelmeztetnem kell magamat, hogy az előttem kibomló világot nem tudom csak úgy nézni, mert meghökkentően direkt és közvetlen módon érint engem: nem a művelt Nézőt, hanem engem, aki egy órája bejött a színházba és másfél óra múlva majd újra kimegy.
A filozófiatörténet megkerülhetetlen alkotóiról – Jean-Paul Sartre, Jan Patočka, Michel Foucault, Jean-François Lyotard, Pierre Bourdieu, Gilles Deleuze, Richard Sennett, Zygmunt Bauman és Slavoj Žižek – szól Kiss Lajos András műve. A kilenc gondolkodó az utóbbi ötven év legmeghatározóbb értelmiségei közé tartozik, és eltérő módon fogalmazzák meg az értelmiségi lét kritériumait, illetve az értelmiségiekkel szemben támasztható normatív elvárásokat.
--------------------------------------------------------
Az értelmiségi státusz nem foglalkozás; nem meghatározható munkaforma, s nem is mesterség. Voltaképpen kik azok az értelmiségiek? Társadalmi osztályt, statisztikai kategóriát vagy valamilyen hálózati közösséget alkotnak? Úgy tűnik, mondja Boudon, hogy a társadalomban az értelmiségiek bizonyos szempontból látens csoportokként „jelennek meg”.
Számos olyan diplomás van, aki miután éveket töltött az egyetemen, a mindennapi munkájában mégis megfosztott szinte minden – a hosszú tanulás során elsajátított – kompetenciájától, vagy még gyakoribb eset, hogy valaki, noha nagy felelősséget követelő technikai vagy adminisztratív funkciót lát el, egyáltalán nem tart igényt arra, hogy értelmiséginek tekintsék, sőt, „(…) kifejezetten sokkolja, ha mások értelmiségit látnak benne.”
Néhány hónapja a müncheni Képtárban rendhagyó kiállítást láttam, ahol a művészettörténeti stílusokat provokatív összehasonlításnak kitéve, a klasszicista, romantikus és impresszionista festmények közé tettek néhány avantgárd, szürrealista és absztrakt képet. Egy efféle manipulatív, de hatásos koncepció mi másra támaszkodhatott volna leginkább, mint a művészet kiapadhatatlan forrására, a nő ábrázolására. Elegáns asszonyokat, közönséges szajhákat, táncoló úrhölgyeket, pöffeszkedő dámákat láttam, olykor igyekeztem vélt és valós helyzetükbe élni magam.
Valahol félúton, az izmusok és nők versengése közepén, megpihentem, épp Max Slevogt festménye előtt. Mintha egy bérház belső udvarán állnék koszos topánkában, viharvert ruhában, s a hallgatózó szomszéd szerepét magamra öltve máris odasettenkedem az ablakhoz, kezem gyakorlott mozdulattal tapad a párkányra, lábujjhegyen tartom magam, és lélegzetvisszafojtva nézem a jelenetet.
Az elhallgatott versek árulójaként
figyelek a nyárra, drága március!
Élesre csiszoltad a tompa téli fényt.
Hogy ragyog! Nincstelen Dárius vagyok.
Összesöprögették álmaim a jót.
Közeleg az idus szégyentelenül.
Feltűnnek az égi, csontozott hajók.
Minden édességem félresikerül.
Késsel simogatja a fákat még a szél.
Béke harcol benned, koldusok hava.
Vagy még halott minden, vagy már minden él.
Földre kívánkozik térdem kavicsa.
fotó | 500px.com
