Mostanában, hogy több évnyi távollét után visszakerültünk a régi házba: most szembesülök csak azzal, hogy a családunknak voltaképp nincs is története. Sokan vannak így, gondolom, a hektikus huszadik század után, melyben annyi minden torlódott fel, és amikre jobb nem is visszagondolni. Persze valamiféle emlékek azért itt-ott előbukkannak, de ezek a legritkább esetben történetek, és még véletlenül sem függnek össze – mintha azok után, amik megestek, az egyetlen értelmes stratégia ez lett volna: vállat vonni, hallgatni, felejteni. Amíg nagyapám élt, időnként próbáltam kérdezgetni erről-arról: a felmenőkről, a háborúról vagy a házról, amit a dédapám épített, ahol élt és meghalt, a házról, amelyben világéletében lakott, ahol apám is felnőtt, s ahová én is születtem. Nehezen ment. Fényképek alig, papírok elszórva, mintha csendben, nyomtalanul múlt volna ez a száz év, mintha mindig minden éppen így lett volna, ahogy találtuk. Talán kortünet: a kisemberek beidegződése, hogy ha hallgatnak, abból baj nem lehet.
Aztán a nagyapám is meghalt és a ház üresen maradt – pár kevéssé vonzó macska kivételével addigra már mindenki eljött onnan, és a borostyán kezdte szép csendben beszőni a kertet. Évről évre magasabbra kapaszkodott a fákon, kíméletlenül vonta sűrűbbre a kerítésen a függönyt. Mi maradt? Szerszámok, olajos rongyok, csorba tányérok, régi bútorok, amik hajóroncsokként hányódnak hátul a fészerekben, meg egypár néhai kutya és macska elásva – „eltemetve” – a kertben. Gondolom, épp ugyanaz, mint máshol. Történetek sehol. Mintha minden csak másokkal esett volna meg. Mintha ezt a házat és kertet érintetlenül hagyta volna mindaz, ami körülötte lezajlott, legyen az ostrom, forradalom, elnyomás, személyes tragédia. Ez azért megmaradt: hogy okosabb nem történeteket mesélni.
Aztán most visszajöttünk ide. Félig választás volt, félig kényszerűség. Érzésre olyan, hogy szívesebben írnám így: visszatértünk. Valahonnan máshonnan, egy másféle életből ide, a szunnyadó, nyugtalanul alvó, elkorhadt, iszalag-fojtogatta, szálakra hasadt maradék emlékek közé. A ház megadta magát és feléledt. A kert csak várt. És ahogy kezdtük irtani a bozótot, feltépni a borostyánt, kezdtek előbújni az emlékek is. Dédapám elkorhadt fejfájáról a felirat. A régi házszámtábla, mely szerint ez az utca valaha a Bocskay nevet viselte. Egy másik zománcozott tábla, amin ez áll: M. Kir. Duhányárusitás. Még akár jól is jöhet. És tegnap, a padláson, egy ósdi bőröndből – német nyelvű Donald-kacsa magazinok társaságában – feleségem kezébe akadt egy bekeretezett oklevél.
Budapesti Sütők, Czukrászok és Mézeskalácsosok Ipartestülete.
„Munkában az erény!”
…és alább a díszesen nyomott, szépiásra fakult irat, mely bizonyítja, hogy dédapám, mint sütő, azaz pék-tanonc, három esztendő leforgása alatt a mesterséget kitanulta, és hogy tanulmányai ezennel véget értek. Végül a dátum: 1900, márczius 20.
Silabizálgattam a kalligrafikus kézírást, gyönyörködve a sötétbarna tinta vonalaiban, ahogy annyi év után először éri őket a tavaszi nap fénye. Ez talán nem csak véletlen, a közönséges fajtából, hanem biztatás. Napra pontosan száztizennégy éve, hogy az okiratot kiállították. Néhány hét múlva munkások jönnek, és új bejáratot nyitunk a házon – a miénket. A keretezett mesterséglevelet majd kiakasztjuk a falra, és hagyjuk, hogy helyet találjon magának.
És akkor lehet, hogy egyszer a történetek is előkerülnek.
2014. március 20.
kép | Bálint Endre
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
