Ilyentájt, amikor a tavasz már csakugyan hajlandó elhinni magáról, hogy ő külön évszak, és nem csupán a tél hányaveti meghosszabbítása, menetrendszerűen szokott belém nyilallni egy érzés, hogy Rómába kellene menni. Nem tudok rá különösebb magyarázatot, hogy miért éppen oda: csak úgy megyek át srévizavé a Kálvin téren, vagyis egy kimondottan nem rómaszerű helyen, és váratlanul eszembe jut a dolog; innen tudom egyébként, hogy csakugyan beköszöntött a tavasz, és nem holmi meteorológiai érzékcsalódás az egész. Van valami abban, ahogy a nap súrolja a házak szürke homlokát, és elmélyíti a málló gipszstukkók ráncait. Ahogy a nők fürgén és valahogy felszabadultan viszik át szépségüket az úttest egyik oldaláról a másikra. Ahogy a langyosság elomlik a hideg köveken.

Ilyenkor, ha csak mód van rá, keresek egy alkalmas padot, és engedélyezek magamnak öt perc sajgást. Fürkészem, hol is bújt el körülöttem Róma: itt egy szöglet látszik, ahol a fal hulló vakolata egészen olyan színű, mint a házak a Quirinale környékén; az a kapu ott, ni, akár a Trasteverén is lehetne; és a pinceablakból áradó rozsda- ás dohszag is hasonlít ahhoz, amit egy zápor után éreztem a Teveréhez közel, a Via Giulia-ból elágazó utcácskákban.

Okot kellene találni rá, hogy odamenjek; valami halasztást nem tűrő és kényszerítő okot. Legjobb volna, ha meghívnának – de hát ki hívna meg, amikor senkit sem ismerek. Akiket meg igen, nincsenek abban a helyzetben, hogy invitálhatnának, minthogy néhány száz éve okvetlenül halottak, s így az ismeretség is meglehetősen egyoldalú. Valami konferencia ürügye is megfelel, csak ott a bökkenő, hogy nem vagyok semminek a szakembere, amire a Város kíváncsi lenne. Hiszen annyi szakember nyüzsög ott: a város vonzza őket, mint a mágnes, és mindegyik ért valamihez, kövekhez, borokhoz, régiségekhez; ezeket szakértői szemmel becsülgetik, mint a zálogos az üzletileg rábízott tört aranyat, és képesek róluk okos dolgokat mondani a nap bármely szakában – amire a rómaiakat nyilván elégedettség, és önmaguk fontosságának tudata tölti el. Ha Rómába lehetne menni! Felhősebb napokon akár Velencével vagy Firenzével is beérném, Vagy Torinóval, esetleg, jóllehet ilyesmit leírni, de még gondolni is felségsértés-számba megy.

Addig is műtörténeti stúdiumokat kellene folytatni, megtanulni a Várost, mint egy könyvet, bemagolni, akár egy nyelvet; elveszni a hivatkozások szövevényében, amíg nem tehetem meg ugyanezt a sikátorokban; hogy azután, ha valamely csoda folytán sikerül módot találnom az utazásra, akkurátusan elfelejtsek mindent az utolsó szóig, és üres fejjel bolyongjak éjjel, mint egy denevér, a néma paloták között. Rómában olyan jól lehet felejteni. Még az is elképzelhető, hogy örülnének egy ilyennek – ott úgyis mindenki állandóan azzal van elfoglalva, hogy emlékezik. Az ődöngő turisták, útikönyvükbe mélyedve. A hadaró idegenvezetők. A pincérek, a törzsvendégek rendeléseire. A portások az arcokra. A taxisok a kuncsaftokra. Még a papok is, a galileai Istenre, amikor az Úrfelmutatást végzik ódon templomaikban. Az én szakterületem viszont az lenne, hogy mindent mintha először látnék, és nem emlékeznék évszámokra vagy művészekre, az égvilágon semmi lényegesre. Beszédet tartanék azzal a címmel, hogy „A Város és a felejtés esztétikája” – ilyesmiből az ügyesebbek évtizedeken át meg tudnak élni. Viszont azzal is számolni kell, hogy mire az esztétikai amnézis területén kellő hírnevet szerzek, vén és agyalágyult leszek, csakugyan nem emlékszem semmire. Újabb zsákutca.

Innen, a pesti padról, úgy látszik, be kell érnem a töredékekben meghúzódó, szögletekben és fénytörésekben rejtőző Rómával; a sajgásban testet öltő Rómával; az elérhetetlen, és épp ezért egyetlen igazi Rómával. Innen vágyakozni Oda: alighanem ez is boldogság, és annak talán az ember számára egyetlen elérhető neme.

fotó | flickr

 Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban