Hárman vannak.
Földkupacon ücsörögnek épp, amiből kiáll néhány gyökér, megtelepedett rajta valami gizgaz, és oldalt előmered belőle egy görbe útjelzőtábla. Hárman háromfelé néznek, mindegyik háttal a többinek. Az első a hidat bámulja – pontosabban, ami maradt belőle –, a másik a távoli bazilikát, a harmadik egy repkénnyel befutott palota üresen ásító tömbjét, néma ablaksorát. Amit művelnek, szépítő túlzás volna beszélgetésnek nevezni, de az biztos, hogy időnként szavakat váltanak, és nagyritkán egy-egy, némi jóakarattal mondatnak nevezhető valami is elhangzik. Ha elég közel hajolnánk hozzájuk, ilyesmit hallanánk:

– …az utcákat…
– …és a tereket, meg a hidakat is…
– …a sugárutakat, körutakat, fürdőket, pályaudvarokat.
– …egytől-egyig.
Azután hosszú csönd, csak a szél zizzen néha a kórók között.
– Felírtam – így az egyik.
A másik, az okulárés, csak sóhajt.
– Minek felírni, senki se olvassa.
– Minek elgondolni, senki se kérdezi! – fortyan fel erre az.
– Akkor mire föl egyáltalán számba venni mindezt? – kérdi a kopott cipője orrát vizslató harmadik.
Csönd, de ez már nem nyúlik akkorára.
– Mert itt vagyunk – böki ki végre a könyves. – És ha már itt vagyunk, arra okot kell találni.

Igen, végül is itt vannak – ez kétségbevonhatatlan tény, ebben mindhárman egyetértenek. Hogy miképp kerültek ide, az nehezebben eldönthető. Kétséget kizáróan egyikük se tudná megmondani. Csak úgy összeverődtek. Az biztos, hogy most itt vannak, összetartozón a derült, palaszürke ég alatt. Ülnek hát még egy darabig, támasztják egymás hátát, de minthogy semmi érdemleges sem történik, fölcihelődnek és odébbállnak.
Ha már így, legalább alaposan szemügyre veszik a Régi Várost; azt, ami majd csak lesz. Számba veszik az utcákat, tereket, hidakat, sugárutakat, fürdőket, pályaudvarokat, legyen valami oka, hogy itt vannak. Megállnak a Tőzsdepalota romjainál. A hídőr bódéjánál. A Gellért Szálló kapuja előtt, melyből csak a kacér hölgyek szobrai maradtak. Krátereken és szívósan tekergő gyökereken másznak át. Ablakokon lesnek be, omladékos falakra másznak. Próbálnak emlékezni: a Voltot bebarangolva arra, ami Lesz.

Útjuk közben sokféle népségbe botlanak: a legtöbbjüknek csak intenek a távolból, és a legtöbben ügyet sem vetnek rájuk: tehenet legeltetnek, deszkákat szegeznek a lukas tetőre, vödrökben friss vizet cipelnek haza, és oda se bagóznak a három tévelygőre. S ha valaki mégis, hát inkább bizalmatlanul méregeti őket. „Árulók!” – vakkantja oda elhaladtában az egyikük, aki a régi felüljárón hevenyészett tákolmányban lakik. Ezen megütköznek. Minek is volnának ők az árulói? Tanácstalanul forgatják a fejüket – mit lehet itt még elárulni? Végül úgy határoznak, mindegy – ők mennek tovább a maguk kijelölte úton, elvégre ezek itt mind csak élnek, nekik ellenben dolguk van, sürgős átgondolnivalóik, amik nem tűrnek halasztást. Végig az üres körutakon, melyeket zölddel pettyez a sokféle gaz, hatalmas épületek árnyékában. Nemigen szólnak egymáshoz, csak mutogatnak: ott… ott… és ott is.

Az iménti kellemetlenséget leszámítva akad még néhány alak, szemlátomást maguk is idegenek, akikkel többször is összehozza őket a város. Itt van a köpcös Hontalan, nevetséges papírkoronával a fején. Ő már akkor sem tartozott ide, amikor villamosokon zötyögött még az élet, és amikor a villamosozók és metrózók azt hitték magukról, hogy ők igen. Aztán meg itt van Casanova is, háromszögkalappal a fején, csatos cipőben – ő is nevetséges és szánnivaló persze, valahogy mégis ideillik. A Rézkarcolót is többször látják, görnyedten cipeli vászonsátrát és hatalmas prését, megáll, és a kacatokon szemezget vagy a romokat rajzolgatja. Ők hárman összekacsintanak – ez aztán miféle alak! Olyan magunkforma. Az Új Várost is megpillantják olykor, üveggomba és acélkábeltelevény; fintorognak, és az odavivő utakat messze elkerülik.

Tíz morfondírozással később kifújják magukat, számvetést tartanak.
– A homlokzatok mintáit már mind átrajzolta a borostyán, az iszalag, a hajnalka. Mohaszakállat eresztettek a szobrok. A cégérekről hiányoznak a betűk, és így értelmetlenek – így az egyik. Ő a Művész.
– A nagyobb épületek használhatatlanná és életveszélyessé váltak. Ami mozdítható volt, elvitték, a hasznosíthatót beépítették a kalyibáikba. A libák kövérek, a tehenek még kehesek. Majd ahogy több fűféle meg kóró telepszik meg a felporló beton résein – mondja a másik, az okulárés Tudós.
– A hidak mind leomlottak. A félig épek a semmibe vezetnek. Onnan ide és innen oda nincs közlekedés – teszi hozzá a magáét a harmadik, a Filozófus. – Talán a Rézkarcoló volt az utolsó, aki átjött.
Hallgatnak.

– Jobb ez így – böki ki végre az egyik. – Az utak csöndesek.
– Vadolajfák és ciprusok hajtottak ki a falak tetején.
– Senki sem siet.
– Így van – szögezi le egy hang, a hátuk mögött. Casanova az, a köpcös Hontalannal. Időközben úgy látszik, összemelegedtek.
– Így van – ismétli meg, és elnéz az Országház üres kupolája felé. – Így már majdnem olyan, mintha otthon lennénk.

*

Azt hiszem, a fentiekhez elkelne némi magyarázat. Miközben Piranesi római metszeteit nézegettem, kezembe akadtak Takáts Márton Piranesi-parafrázisai is, amelyeket 1995 és 2006 között készített, részben vizsgamunkaként, részben annak szabad továbbgondolásaként. A tíz képből álló sorozat olyasféle megközelítésben mutatja Budapest emblematikus helyeit, ahogy Piranesi ábrázolta annak idején az egykori Rómát: romba dőlve és lenyűgözőnek. Látszik, ahogy a megszokott épületekből az idő emberfeletti alkotást csinál: ami köznapi, eltűnik, vagy szerényen háttérbe vonul. A romokon, akár a pitypang és az árvacsalán, úgy telepszik meg az új élet, barátságos összevisszaságban, emberléptékű kunyhókban. Megpróbáltam fölvázolni magamnak az idővonalat, ami Takáts sorozatát Piranesihez és a mához köti: Piranesi Rómából nézi Rómát: a kortárson, saját jelenén keresztül azt a régvolt, elpusztult másikat.

Takáts Budapestről nézi, mégpedig Piranesi „Rómát néző Rómáján” keresztül nem a régvolt, hanem az eljövendő Budapestet. A Múlt nagyítóját használja, amelyet Piranesi csiszolt (ez a rézkarc, és az egész „piranesis” eszköztár), hogy földerítse a jövőt – s hogy még paradoxabb legyen, a jövőben is a mi múltunkat szemrevételezi, Budapest múltját, a századforduló, a békebeli Pest világát, minthogy csakis ennek épületei szerepelnek rommá nemesülve: a Gellért, a Várbazár, a Margit-híd, és így tovább. Elég bonyolult volt mindezt föltérképezni – számegyenesen lerajzolni egyszerűbb. Hogy az aktuális jelenhez is vezessen egy szál, ahhoz az idő-szelethez, amikor a rézkarcok készültek, staffázs-alakokat használ: a Hajléktalant, akit egy időben a Nyugati aluljárójában lehetett látni, burgerkinges papírkoronával a fején, a Rézkarcolót, aki talán nem különbözik nagyon Takátstól, és a három nézelődőt, akiket valamiért Árulóknak nevezett el. TM egyik méltatója szerint azért, mert „passzívak, és nem tettek semmit a város és a tradíció pusztulása ellen”.  Szerintem nem. Több képen is feltűnik a háttérben egy bizonytalan körvonalú, futurista városrész, afféle falanszter, nyilván ott él most mindenki, aki számít: ők hárman viszont köszönik szépen, inkább nem – így, ha valaminek, ők inkább ennek a hipermodern falanszternek az „árulói”, az úgynevezett haladásé. Persze, ki tudja. Talán csak Casanova, Piranesi kortársa, aki alighanem látott már ilyet.

Takáts múltba oltott, jövőbeli Pestje azért is vonzó, mert nincs túlmagyarázva. Nincs feltüntetve, mi okból hagyták el lakói a várost: háború dúlásának, hirtelen kataklizmának nincs semmi nyoma – nem tudni, vajon a régi Európa egyszer csak érdektelenné vált a praktikus távol-keleti hegemóniának köszönhetően, vagy dzsihádista csapatok tizedelték meg a lakosságot, esetleg a megszokott sorozatot folytatva a mindenkori tehetségtelen, ámde annál mohóbb kormányzati politika hagyta széthullani a várost és történetét. Annyi bizonyos csak, hogy most mindenütt árkádiai nyugalom honol, és végre lassú élet van, gondolkodás, de olyan, ami már haszonnal nem kecsegtet, vagyis inkább szemlélődés, ami túl van mindenen.

Nagyjából idáig jutottam a morfondírozásban, míg a peremkerületből, ahol lakom, a Belvárosba értem. Ahogy kibukkantam a föld alól egy forgalmas útkereszteződésben, különös dolog történt – és most igyekszem pontosan fogalmazni, hogy se írói fogásnak, se túlzásnak ne tűnjék, amit mondani akarok. Az aluljáróból a felszínre lépve egy villanásig, talán pár másodpercig a Piranesi-féle Pesten találtam magamat: olyan pontosan láttam azt a későbbi várost, ahonnan a forgalom eltűnt, ahol csak a legfontosabb maradt meg, és béke van, horatiusi derű. A megállóban ácsorgókból staffázs-alakok lettek, mellékszereplők az épületek hatalmas csöndje előtt. A megállóban ácsorgókból staffázs-alakok lettek, mellékszereplők az épületek hatalmas csöndje előtt. Nem tartott sokáig, addig se, hogy kimondhassam, amit az Árulók egyike mert kimondani: hogy „jobb ez így”. Mert lehet-e biztos az ember, hogy ami rommá lesz, az Rómává lesz?

Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban