a LIGET e-könyv sorozata

A filozófiatörténet megkerülhetetlen alkotóiról – Jean-Paul Sartre, Jan Patočka, Michel Foucault, Jean-François Lyotard, Pierre Bourdieu, Gilles Deleuze, Richard Sennett, Zygmunt Bauman és Slavoj Žižek – szól Kiss Lajos András műve. A kilenc gondolkodó az utóbbi ötven év legmeghatározóbb értelmiségei közé tartozik, és eltérő módon fogalmazzák meg az értelmiségi lét kritériumait, illetve az értelmiségiekkel szemben támasztható normatív elvárásokat.

Az értelmiségi státusz nem foglalkozás; nem meghatározható munkaforma, s nem is mesterség. Voltaképpen kik azok az értelmiségiek? Társadalmi osztályt, statisztikai kategóriát vagy valamilyen hálózati közösséget alkotnak? Úgy tűnik, mondja Boudon, hogy a társadalomban az értelmiségiek bizonyos szempontból látens csoportokként „jelennek meg”.

Számos olyan diplomás van, aki miután éveket töltött az egyetemen, a mindennapi munkájában mégis megfosztott szinte minden – a hosszú tanulás során elsajátított – kompetenciájától, vagy még gyakoribb eset, hogy valaki, noha nagy felelősséget követelő technikai vagy adminisztratív funkciót lát el, egyáltalán nem tart igényt arra, hogy értelmiséginek tekintsék, sőt, „(…) kifejezetten sokkolja, ha mások értelmiségit látnak benne.”

Az ilyen embereket szokás technokratáknak nevezni, mert ők elsősorban és szinte kizárólagosan azokra a specifikus kompetenciáikra büszkék, amelyek egy jól definiált szerepkört biztosítanak számukra a munkamegosztás rendjében, és megvetéssel beszélnek a „csak fecsegő”, mindenbe „belekotnyeleskedő álmodozókról” és „határsértőkről” – vagyis az értelmiségiekről.

Edward Shils híres értelmiség-tanulmánya is arra a közhelyszerűségében is mélyen igaz megállapításra épül, hogy az értelmiségiek a társadalom centrumához tartoznak, legalábbis abban a Rejtő Jenő-i értelemben, hogy „aki ad magára, arra odafigyelnek.” Néhányan nagyon közel vannak a politikai hatalomhoz, még akkor is, ha nem vesznek részt a mindennapi politikai csatározásokban. S persze miként Leclerc mondja: a „szociológus tekintetének” megvan az a természetes elfogultsága, hogy elsősorban a társadalom csúcsaira irányul, így jórészt a gazdaság és a kultúra „nagymoguljait” veszi célba.

Napjainkban egyre inkább a média által ismertté lett emberekre „fókuszál”. Mindez azt is jelenti, hogy az értelmiségproblematikával foglalkozó szociológiai vagy filozófiai vizsgálódásoknak tekintettel kell lenniük a tényre, hogy egyfajta szakadék tátong a viszonylag kisszámú, de „nagynevű” entellektüel és az „anonim” értelmiségiek sokasága között.

[Kiss Lajos András]