A tasmániai Hobartban talált otthonra David Walsh múzeuma, a Mona. Ha van múzeumalapító foglalkozás, akkor ez az ausztrál fiatalemberre érvényes. Hatalmas összegeket nyert szerencsejátékokon, s ahelyett, hogy eldorbézolta volna, megvalósította élete álmát: a modern művészet szinte minden ágát felölelő állandó és folyamatosan megújuló galéria-komplexumot épített a szigetállam fővárosában.

A múzeum föld alatti, többemeletes kiállítócsarnok, amelyben a modernitás különböző – néha megdöbbentő – darabjai láthatók, a képzőművészet hagyományos alkotásai mellett. Legtöbb az installáció, a performance, élőkép és élet-montázs. A kiállítás egy része mélyebb betekintést ad élettani folyamatainkba, testünk titkaiba. Ilyen például az emésztés élethű bemutatása:egy felfüggesztett gömbökből álló szerkezet, amely a belek részeit és működési fázisait – in situ – követő leleményes és egyben felvilágosító objektum. Persze, a végtermék is megjelenik a látogatók szeme előtt, a maga természetességében.

David Walsh azonban nem áll meg a fejlesztésben; felkérte Vito Acconci amerikai építészt, hogy tervezze át Hobartot grandiózus és merész városfejlesztési húzással, mintegy hídszerű kapcsolatot teremtve a Mona múzeummal. Acconci a hetvenes évek Amerikájának megbotránkoztató művésze. Saját testét használta festővászonként, nyilvánosan maszturbált, sokféleképpen provokált. A ma 74 éves ember igyekszik megkülönböztetni magát negyven évvel ezelőtti énjétől, s mivel időközben külső- és belsőépítészeti stúdiót alapított, most építészeti terveivel forradalmasítana. (Néhány éve az Acconci Stúdió is pályázott a World Trade Center újraépítésére. A stúdió javaslata egy előre felrobbantott felhőkarcoló volt, ami „lehetetlenné tenné az esetleges terrortámadást”.) A Walsh–Acconci együttműködésre a „madarat tolláról, embert barátjáról” mondás érvényes. A hobarti városatyák bizonyára rettegnek az ausztrál múzeumalapító és az amerikai vizionárius látogatásától, amikor bemutatják városuk átrendezésének tervét.

Handi Péter írásai a blogon | Handi Péter írásai a Liget folyóiratban

HON A HAZÁBAN

A LIGET folyóirat következő tematikus számának ez a hívó kifejezése.

A témához bárhogyan kapcsolódó, tetszőleges formában és hangnemben alkotott,
a folyóirat terjedelmi lehetőségeinek figyelembevételével készült műveket várunk
kizárólag postai úton a szerkesztőség címére:

LIGET | 1122 Budapest, Kissvábhegyi út 4.

Tematikus számunkkal egy időben jelenik meg (korábbi köteteink, a Verses öröknaptár, a Vigyél át, révészem, a Fénycsóva lobbant és a Testet ölt mintájára) HON A HAZÁBAN címmel új antológiánk, amelyben a már nem élő magyar költők és festők alkotásai és a kortárs irodalmárok jegyzetei mutatják be a szülőföld szeretetét, a honi tájak, a főváros szépségét és kopárságát, a magyar történelem fontos eseményeit és szereplőit, kitaszítottságot, üldözöttséget, emigrációt és honvágyat, a hazatalálás sóvárgását.

A szerkesztőség által elfogadott művek a LIGET folyóirat
2014. novemberi számában jelennek meg, a szerzőket honoráljuk.

Egy pályázó több művet is beküldhet, de kérjük, még publikálatlan művekkel pályázzanak. Az online megjelenést is publikációnak tekintjük.

A műveket a szerző nevével és e-mailcímével együtt, nyomtatott formátumban kell beküldeni. Minden pályázónak elektronikus úton válaszolunk.

Postára adási határidő | 2014. szeptember 5.

képek | Galimberti Sándor, Mednyánszky László, Czóbel Béla

Akár Londonban, Párizsban, Madridban, Berlinben, Rómában vagy Varsóban töltöttem egypár napot, mindenhol hallottam magyar szót az utcán. Még alig egyhetes New York-i és washingtoni tartózkodásom alatt is sikerült magyar turistacsoportba botlanom. Lisszabonban azonban már közel három hónapja éltem egy ösztöndíjnak köszönhetően, és két lakótársamon, Ádámon és Gergőn kívül senkit nem hallottam anyanyelvemen beszélni.

Hajnali négy körül járt, Gergővel igyekeztünk hazafelé egy buli után. Hogy kiszellőztessük fejünket, úgy döntöttünk, gyalog megyünk, pedig a Bairro Alto dombra épült kis utcáinak bárjai, melyek egyikében az estét töltöttük, igencsak messze estek Belém városrészbeli szállásunktól. Több hete laktunk ott, amikor megtudtam, hogy Betlehem portugál neve ez. Rosszul éreztem magam, rettentően száraz volt a szám.

Fragonard uralja az egyik részt: tálka, színes, rokokó idill, egymásba révülő szerelmespár ül egy erdei padon, virágkosárral lábuk előtt. A francia Limoges porcelángyár még további, egyre kisebb méretű Fragonard-porcelánnyomattal (van ilyen?) képviseli magát. Csupa szelíd jelenet, rózsaszín és halványzöld felhő-lebegés, apró, aranyszegélyű porceláncsipkék keretében. Ezeken a miniatürizált festményeken (festménykéken) még vagy már fel sem fedezhető a jellegzetes fragonard-i erotika, amelyet a 18. század illemtana megengedhetőnek tartott, és ami a 20. század közepe táján felizgatta kamasz-képzeletemet. Szívesen látnám most is azt a másik Fragonard-t a vitrinben, a lehetőségeket feszegető egykori művész munkáit, amelyeknek minden részletéből a vágy süt, de az is látszik, hogy a végső és felettébb kívánatos aktus előtt az amorozó alak megmered a nyoszolyán már megoldott ruhában pihegő, szende lány fölött. A gyűjtő azonban másként gondolkodott.

A SZITAKÖTŐ gyerekfolyóirat alkotói pályázatot hirdet „ARANYESŐ ÉS SZURKOS ÜST” címmel.

Holle anyó a szorgalmas lányt aranyesővel jutalmazta, a lustát szurokkal büntette. Vajon igaza volt? Vagy tehetett volna másképp? Kell-e büntetni és jutalmazni? Ha igen, miért nem? És hogyan? Mit tegyünk helyette?

Várjuk a témát bármiképpen közelítő, a didaktikus stílust nagy ívben kerülő, a 8 éven felüli olvasókat megszólító verseket, meséket, prózákat és ismeretterjesztő cikkeket. Az ismeretterjesztő cikkek a természettudomány vagy a társadalomtudomány szempontjából is tárgyalhatják a témát.

Terjedelmi határok

VERS | 16 soros
MESE | 2800 leütés szóközzel együtt
CIKK | 4500 leütés szóközzel együtt

A SZITAKÖTŐ Vers- és Meseíró Pályázat [2014] győztes pályaműve

Meteorid vagyok. Legalábbis legjobb tudomásom szerint. Az emberek egy kicsit túl gyakran változtatják az elnevezéseket. Meteorid is csak ötven éve vagyok, azelőtt kétszáz évig meteor voltam, azelőtt meg semmi. Nemrég ugyan egy leszakadt rakétadarabka ebben is elbizonytalanított, azt mondva, hogy rosszul tudom a definíciókat, és igazából üstökösnek minősülök, de szerintem ez csak egy gonosz tréfa volt a kis űrszeméttől. Meteorból meteorid, az még elmegy, de hogy meteoridból üstökös, az már azért egy kicsit sok!

Szóval meteorid vagyok, és meteorit szeretnék lenni. A kettő közt az a különbség, hogy a meteorit már becsapódott, a meteorid meg még nem. Ezt első kézből tudom, egy műhold mesélte, akibe véletlenül belerohantam, és utána még napokig nem tudtunk szétválni. Sajnálatos baleset volt, de akkor láttam először műholdat, és azt hittem megtanították neki, hogy egy meteoridnak mindig meg kell adni az elsőbbséget, ha sebezhetőbb vagy nála.

a LIGET e-könyv sorozata

REGGELI COWBOY

Kinyitottam a szekrényajtót, hogy kivegyem az egyik kabátomat, de a vállfa eltörött a kezemben. A vállfa reccsenésétől megfájdult a fogam, mintha az is kettérepedt volna. A kabát a földre esett és poros lett. Nem volt kedvem lehajolni érte, inkább félrerúgtam. Odakint pergett a hó, kövér pelyhekben, sűrűn, az aszfaltot mégis piszkos latyak borította. Beállt a dugó, folyamatos dudálás hangja remegtette az ablakokat. Valaki azt üvöltötte, még csak hét óra van, az isten szerelmére. Én meg arra gondoltam, hogy eltörött az a rohadt vállfa, és a fogam fáj, most már biztos, hogy az is széttörött, ráadásul még csak hét óra van.

Éreztem, hogy a harag úgy kúszik fel a torkomban, mint valami túlsúlyos hegymászó, lassan, nehézkesen, a levegőt is kiszorítva. Odalent az utcán még nagyobb pofát növesztett a hangzavar, most már olyan erővel ordibáltak az emberek, mintha ők is a szobában lettek volna. Földhöz vágtam a vállfát, kikaptam a szekrényből egy másik kabátot, olyat, amit egyébként sosem vettem fel, mert a volt feleségemtől kaptam, de most felvettem, becsaptam a szekrényajtót, kimentem a szobából, becsaptam annak az ajtaját is, az előszobában belebújtam a cipőmbe, a fejembe nyomtam a kalapot, azzal otthagytam a lakást.

René Margitnak

Alkalmi, de nem talmi tán ez a szöveg,
s mert Margité, marginális se lehet:
realista hírvivő légy, te szonett.
Mondd, hogy öleli az ifjat az öreg,

s örül, ha úgy érti vonalaimat,
ahogy én: kapcsolódni próbál ma mind,
de nem a mindegy szerint nyüzsögnek, mint
nemtelen szél a pünkösdi ég alatt.

Pontról pontra pillantva is jól látni:
hangzat s képzet most születő elegye
kolorista vágyakkal elkeverve
                                                    
és összepacsmagolva: nem akármi.
Elmondható-e? Papírmunka, tudom.                                                    
De hova visz a festett arcvonalon?

Ernesto „Che” Guevara, Havanna, Kuba, 1963. | © Rene Burri/Magnum Photo

Az idei nyárra két egyedülálló, de egymással összefüggő fotótörténeti kiállítás érkezett a Nagymező utcai fényképész-galériákba. A nagy múltra visszatekintő Magnum fotóügynökség ELSŐK című csoportos tárlata a Mai Manó Házban, az ügynökség KONTAKTOK című új vándortárlata pedig a Capa Központban látható augusztus 24-ig.

Ez itt azon ritka alkalmak egyike, amikor egy kiállításon alaposan szemügyre lehet venni azt is, ami nincs a képen. A „nagy”, emblematikus fotókat ismerjük: az elkínzott arcú baszk asszonyt, karján a gyermekkel, a macskafröccsentő Dalít, a vörösen izzó jövőbe tekintő Che Guevarát. Ezek a történelem ikonjai, súlymértékei, magukon viselik a század hitelesítő pecsétjét. Kiválasztottak, melyek arra rendeltettek, hogy rajtuk keresztül törjön utat és öltsön formát az emlékezés. Csakhogy van ám itt ezernyi apróság is, szétszóródva valahol az emlékezés és feledés senkiföldjén, melyek nem tartoznak az olyan emblematikus jelenetek közé, mint a rohamra induló spanyol halála, ám nincsenek egészen elfeledve sem. Vagy bőröndökbe zárva pihennek, mint valami elfeledett letét, amelyért nem jön már a tulajdonos, az előző század, minthogy néhány év előtt jobblétre szenderült; vagy, habár tudunk róluk, mégsem szokás hivatkozni rájuk, mert elhomályosítják őket a mindenütt visszaköszönő „ikonok”, amint a cizelláltabb megállapításokat homályosítják el a bevett közhelyek. A mostani Magnum-tárlat ezt a Senkiföldjét térképezi fel, az emlékezés elszórt, útfélen elhullajtott törmelékéből szedegetve.

Megmutatja mindazt, ami különben nem látható.

RÁBA GYÖRGY
90 éve született

CENTO

Rabságomból nincsen miért kilépjek
áttetsző téglák között lakom
bordáim közti hangot hallgatok
a természet boldog kristályába zárva

Gyökeresedni valahol
örökmozgó tenyészet maszkja rajtam
reccsen-e gally élő fák vadonában
gyógyfüvek erednek

Töltőtollat kaptam ajándékba. Valódi, aranyhegyű, tintával tölthető, kupakos töltőtollat, a múlt század huszas-harmincas éveinek szenzációját. Akkoriban ez volt a nagy technológiai lépés (ugrás?). Nem kellett többé tintatartó és itatóspapír. Aztán ezt is felülírta a mindent elsöprő golyóstoll, melyet már emigrációja után szabadalmaztatott Bíró László – aki ezáltal világmárka is lett.

Ajándék lónak ne nézd a fogát – tartja (tartja még?) a közmondás, mégis kíváncsivá tett ennek a napjainkban szokatlan ajándékötletnek az eredete. Miért éppen ezt a régimódi eszközt választotta számomra R.? „Mi az, hogy régimódi?!” – ámuldozott. – „Az egyetemen majdnem mindenki ilyet használ”.

RETRO-LIGET

Liget 2009 / 12  |  Horgas Judit – ENIGMA

A tengeralattjáró rádiós másodtisztje idegesen gyűrögette a Kriegsmarine pecsétjével ellátott borítékot. Sürgős utasításokat kellett továbbítania, tűzparancsokat a térségben állomásozó haderőknek. Az elsőtiszt jó tíz perce nyomta a markába: STRENG GEHEIM! A nagy vörös betűket hunyt szemmel is látta, úgy táncoltak előtte, mint két évvel korábban a piros harisnyás varsói szajha, akivel csupán egyetlen éjszakát töltött, de képzeletben olyan sokszor idézte a jelenet minden pillanatát, hogy szinte kézzelfoghatónak tűnt. Az U-110-es még mindig nem válaszolt. Számtalanszor hívta, de a rádióhullámok mintha az üres vízbe csapódnának: a hajónak nyoma sincs. Az utolsó üzenet szerint egy angol konvojt követtek.

Heinz, az U-110-es másodtisztje néhány hónapja még mellette szorongott a hamburgi gimnázium szétfarigcsált padjában, ahol gyorstalpaló kiképzésen az üzeneteket titkosító Enigma gép kezelését tanulták. A hirtelenszőke, mindig szipogó fiú remegő kézzel állítgatta a bonyolult masina forgótárcsáit, és olykor gyors mozdulattal kabátujjába törölte az orrát. Most meg nem válaszol. Ismét a borítékra pillantott. STRENG GEHEIM! Szigorúan titkos. Ha az U-110-zel történt valami, a parancs rossz kezekbe juthat. Az utasítás egyértelmű: az Enigmával kódolt üzeneteket csak biztonságos körülmények között továbbíthatja. A telefon felé nyúlt, hogy az elsőtisztet értesítse, amikor az U-110-es végre visszajelzett, és átmeneti technikai hibával magyarázta a késedelmet. Vigyorogva pötyögtette a gép billentyűit. Heinznek sosem volt erőssége a mechanika.

szél felesel a csenddel
zuhog az eső: tenger-
ként hullámzik most a fű
kívül-belül déja vu
 
vitorlavászon vásik
az ingem – nem lesz másik
kotyog a csónak kiköt
gyerek vagyok alig öt
éves
          lábamat lógázom
gondom nincs
gondom temérdek
dúdolgatok
hogy ne féljek

RETRO-LIGET

Liget 1994 / 6  |  Gregory Bateson – VERSAILLES-TÓL A KIBERNETIKÁIG
[részlet]

Ha megbízunk valakiben, s később ráébredünk, hogy az illető, akiben megbíztunk, érdemtelen a bizalmunkra, vagy ha nem bíztunk valakiben, s kiderül, hogy nagyon is érdemes volt a bizalomra, rossz érzés fog el bennünket. Az ember és minden más emlősállat iszonyatos fájdalmakat tud elszenvedni az ilyen jellegű tévedések nyomán. Ha tudni akarjuk, melyek a történelem fontos pontjai, azt kell kérdeznünk, hogy melyek voltak azok a pontok, amikor viszonyulásmódok változtak meg…

Az első világháború sehogysem akart véget érni, viszont látszott, hogy a németek vesztésre állnak. Ezen a ponton George Creelnek, aki „public relations”-ban utazott, s szeretném, ha megjegyeznék, hogy ez az ember volt a modern „public relations” ősapja, nos, ennek a George Creelnek támadt egy gondolata. Az jutott eszébe, hogy ha a németeknek kedvező fegyverszüneti feltételeket ajánlanak, akkor a németek talán kapitulálnak. Össze is állította ezeket az igen kedvező feltételeket, amelyeknek értelmében nem került volna sor megtorló jellegű intézkedésekre. Tizennégy pontban sorolta el ezeket a feltételeket, s a Tizennégy Pontot eljuttatta Wilson elnökhöz.

A PÁLYÁZAT EREDMÉNYHIRDETÉSE

1. helyezett | Matolcsi Dávid (Budapest): Egy meteorid gondolatai a meteorittá válásról
2. helyezett | Rázmán Attila Botond (Nagyvárad, Románia): Az első napfelkelte
3. helyezett | Lévárdi Orsolya (Kürt, Szlovákia): Összekeveredtek a bolygók!

A pályázat nyertese ingyenesen vehet részt a III. Szitakötő táborban, teljes ellátással.
A 2. helyezett 50%, a 3. helyezett 25% engedményt kap a tábor árából.

A nyertes meséket hamarosan közzé tesszük.

-------------------------------------------------------------

A Szitakötő folyóirat és a Nyitott Kör Egyesület harmadik alkalommal rendezi meg irodalmi táborát.

Időpont | július 28 – augusztus 1.

A tábor helyszíne | Balaton déli partja

Életkor | 10 – 16 év között

Táborvezetők
Horgas Judit | szerkesztő, tanár (A Szitakötő folyóirat felelős szerkesztője)
Szabó Attila | író, dramaturg, drámatanár

Táborunkat irodalomkedvelő fiatalok számára hirdetjük. Azoknak, akik nemcsak olvasni szeretnek, de maguk is próbálgatják az írás mesterségét. Akiknek fontos, hogy írásaikat megosszák másokkal, beszélgessenek róluk; játékos formában próbálkozzanak különféle írástechnikákkal.

Farigcsálunk, szerkesztünk, beszélgetünk, vitatkozunk, hagyjuk hatni magunkra – magunkat.

Témánk | az ÉGITESTEK

Bolygókról, holdakról, csillagokról, üstökösökről szóló írásokat várunk, akár egy égitest szemszögéből, akár annak átváltozásáról, tündökléséről és bukásáról, Napon innen, Napon túl.

PROGRAMOK

Kreatív írás  |  Hozzuk ki magunkból a bennünk lévőt! Ismerjük meg a szabályokat, hogy aztán jól áthághassuk azokat! A művészeti írást fejlesztő technika a saját véleményre, a nyelvi-stilisztikai választékosságra, a spontaneitás erősítésére helyezi a hangsúlyt. A világ szavakból áll – s nekünk nincs más dolgunk, mint a szavakat egymás után rakni, és írni egy mindig új világot.

Játékok  |  Hogy ne csak az agyunkat és a szánkat mozgassuk, hogy megismerkedjünk egymással: minden napra tervezünk közös játékokat. Egy kis színház, egy kis ügyesség és sok-sok móka.

Tábori folyóirat szerkesztése  |  Megismerkedünk az újságkészítés technikáival, és a saját szövegeinkből a tábor végére folyóiratot készítünk.

Verselemzés, meseelemzés  |  Írástechnikai, módszertani elemzésekkel, stílusok, műfajok bemutatásával dolgozunk, általában egy konkrét szövegen keresztül. Előtérben a kortárs irodalom! A Szitakötő folyóiratban megjelent versek, mesék elemzése kapcsán a táborlakók számtalan szakmai fogást leshetnek el. A folyóirat irodalmi, nyelvi játékainak felhasználásával tartott foglalkozásokon a véleményformálás mellett a dramaturgiai szerkezetek felismerése, a szókincsbővítés és a stílusgyakorlat a legfontosabb.

Láss, ne csak nézz!  |  Azaz miről ír a költő, író? Hogyan választ témát? Hogyan választja a téma őt? Beszélgetés a földön heverő témákról, a minket érdeklő témákról, a verssé, novellává, mesévé váló témákról. S ha már itt vagyunk, a természet szúnyogos, de lágy ölén, akkor nézzünk is körül! Ki mire kíváncsi a környezetéből? Mit tud művé formálni?

A tábor költsége | 27 000 Ft / fő
A tábor ára két részletben fizetendő, az első részlet június 13-ig (17 000 Ft),
a második részlet a tábor megkezdésekor.

Maximum létszám | 20 fő

SZABÓ ATTILA | szabo.ati[kukac]indamail.hu | +36.20.57.37.287
HORGAS JUDIT | info[kukac]szitakoto.com | +36.20.322.68.69

SZITAKÖTŐ MESEÍRÓ PÁLYÁZAT

A tábor témájához, az ÉGITESTEKhez kapcsolódóan alkotói pályázatot hirdetünk.

Műfaj | mese
Terjedelem | 3–5000 leütés szóközzel együtt
Életkor | 10–16 év között
Beküldési határidő | 2014. május 23.
Eredményhirdetés | 2014. május 30.

DÍJAZÁS
A pályázat nyertese ingyenesen vehet részt a III. Szitakötő táborban, teljes ellátással.
A 2. helyezett 50%, a 3. helyezett 25% engedményt kap a tábor árából.

Csak a szerkesztőség emailcímére elektronikus úton eljuttatott pályázatokat fogadjuk el:
info[kukac]szitakoto.com

Minden pályázó legfeljebb egy pályamunkát nyújthat be.
A pályamunkákat a táborvezetők bírálják el.

Eljátszhatnám a társadalmi igazságtalanságokra fogékony pesti értelmiségit, aki szóba elegyedik, mi több, kávéval kínálja a hajléktalanokat, várva, hogy történetük majd rávilágít a fennálló rendszert működtető gárda dilettantizmusára, de valljuk be, ez a nincstelenek szemében lenézett műfaj. Teljesen igazuk van, csak megjátszom a leereszkedő polgárt, elhitetve magamról a jószívűséget. Más volna, ha meghívnám valamelyiküket ebédre, bevásárolnék reggelire vagy megengedném, hogy rendbe szedje magát itt, a mi fürdőszobánkban, de a keresztény szeretet épp csak annyira vert bennem gyökeret, hogy a gyertyapénzt bedobjam a perselybe minden vasárnap.

Mentségemre szóljon, rutinosabb lettem az elmúlt években néhány, „pálinkát nem hoztál, szivi?”-féle mondatok kíséretében visszadobott péksüti és gyros után. Többnyire megvetéssel néznek rám, egyszer például megértettem egyikük mormogását: „Örülsz, hogy pénzed van! Főzni bezzeg nem tudsz, mi?” De még hogy! – gondoltam, s ha tudná, mit fogok művelni ezzel a szűzpecsenyével, amit szatyromban cipelek, a nyála is kicsordulna. Lassan felhagytam az önámító jócselekedetekkel, s hogy úgy tegyek: átérzem helyzetüket, amelyre valójában nem vagyok képes, hiszen az én fejem fölött mindig volt fedél, s ha mégsem, akkor is tudtam, hogy másnap már lesz – így inkább távolságtartóan mosolygok, adom az aprót.

De ő más. Nem zavar sok vizet, nem kér senkitől semmit, nem piálja magát félholtra a túlélés jegyében, sőt, munkája is van: cirokseprűjével takarítja az utcát. A nap legkülönbözőbb óráiban sétálok el a pad (a padja) előtt, és ha éppen nem dolgozik, akkor gondosan megvetett ágyában ülve olvas. Lelkifurdalás nélkül bámulom a kezében lévő könyveket, minden egyes alkalommal kibetűzöm a címet, gondolom, úgyis hozzászokott már a kíváncsiság gátlástalanságához. Később megtudtam, hogy a közeli polcos antikváriumból kapta kölcsön – így hívom azokat az üzleteket, amelyek bejárata elé polcot helyeznek filléres könyvekkel; ezeket inkább csak becsületből fizetnénk ki, mert az antikváriust nagy valószínűséggel az sem érdekelné, ha valamelyiket ellopják. Eleinte zavarta tolakodásom, aztán megszokott, leplezetlenül fürkésztem vonásait, kerestem tekintetét, míg elhaladtam előtte. Egy idő után esetlenül visszamosolygott, egyik reggel még rám is köszönt. Tehát mégis barátkozunk.

Délután, amikor közeledtem felé, könyvét borítójával felfelé szétnyitotta a padon. Erre elvittem neki egyik kedvencemet, bízva abban, hogy látványos alamizsnaosztás helyett szimpátiám kifejezéseként elfogadja. Udvariasan kérdeztem, ismeri-e, bátorítottam, fogadja csak el, megtisztel vele, látom, szeret olvasni, én is, és ezt a könyvet bármikor beszerezhetem, egy utazóról szól. Most mennem kell – majd legközelebb...

Csakhogy kitört rajtam az influenza, napokig lázasan nyomtam az ágyat, s mire újra arra jártam, cuccaival együtt eltűnt. Gondolom – habár senkit nem érdekelt, hogy az egész telet itt vészelte át –, most, a jó időben szemet szúrt a felújított sétálóutca furcsa szerzete, közel a játszótérhez, az iskolához. Nem vagyok babonás, de ha elhangzik a „legközelebb” szó, tudom, soha nem lesz legközelebb.

Muskovics Marianna írásai a blogon

II. LIPÓT (1835–1909)

Lipót király, belga király
Fejében taktika;
Hadd látom – úgymond – hány szelet
A torta-Afrika!

Van-e ott pazar elefánt-agyar,
Van-e jó pálma-olaj?
Ad-e mordályért aranyat
A gyapjasfejű faj?

1876-ban jeles kutatókkal megalakítja a Nemzetközi Afrika-Társaságot a rabszolga-kereskedelem elleni harc és a Kereszténység, Kereskedelem, Civilizáció hármas jelszó jegyében. Célja állítólag Afrika feltárása.

AVAGY HOGYAN ÉLJÜNK SZABAD ÉS BÁTOR ÉLETET
Ibsen Hedda Gablere a Radnóti Színházban

A televíziós valóságshow műfajának elterjedésével a bulvársajtó a szereplőket (a „villa­lakókat”) a műsor címének (Big Brother, Való Világ) rövidítését tartalmazó konstruált névvel illeti: BB Évi, VV Olivér. Kamerák elé terelt, rava­szul összeválogatott „fiatalok”, akiket szociálpszichológiai modell­kísér­letet utánozva összezárnak egy térbe. Egymás kiszorításán kívül semmi ko­moly dolguk nincs. A kicsinyesség sívó homok­pusztasága ez. A foteljébe kövesedett televízió­néző pedig tele szájjal röhöghet a ketrecben egymást csip­kedő fiúkon és lányokon, néha alantas és átlátszó taktikázá­sukon, rettenetes korlátoltságukon és műveletlen­ségükön – végre nyeregben érezheti magát. Ezekből a műsorokból sajátos üresség árad.

A környékünkre költözött
(családja nincs?) holló
„énekével” más a tavasz
más új formabontó

Galambokkal kötözködik
Lopja vagy találja?
árnyékával teljesedik
a tornácos bárka   

Alain Badiou idézi a 20. századról írt könyve elején Jean Genet előszavát, amelyet A négerek című darabjához írt. „De hát mi is az a fekete?” – kérdi, majd rögtön hozzáfűzi: „És főleg: milyen színű?” A napi híreket böngészve óhatatlanul is mindig ez a kérdés jut eszembe. Egyre szembetűnőbb ugyanis, hogy a mai magyar politika kissé idegesen igyekszik mindenen ujjlenyomatot hagyni. Lehet itt valami, talán a vallásoktól vagy a múlt századi hivatalos ideológiáktól megörökölt vonzalom a totális narratívák iránt: hogy lehetőleg semmi se maradjon ki, az élet minden mozzanatának legyen jelzés-értéke, politikai súlya, legyen belőle hovatartozási kérdés. A mai politikai kultúra az égvilágon mindent nyersanyagnak tekint, amin retorikai eszköztárát gyakorolhatja, hogy a megfelelő pillanatban vissza lehessen utalni az aktuális kérdésekre, mindent vissza lehessen vezetni a politikumra, legyen szó bármiről: színházról, vagy sportról, építészetről vagy gazdálkodásról. A lényeg, hogy semmi se maradjon érintetlen, és a lehető legkevesebb áttétellel mindent gyorsan nemzeti vagy nemzetközi sorskérdéssé lehessen transzformálni. Ebben sincs sok különbség jobb- és baloldal között: az egyik részről legyen minden politikailag korrekt, gender-semleges, neutrális, a másik részről legyen minden tradicionális, hazai, törzsgyökeres. Ha pedig a kettő esetleg nem egyértelműen megkülönböztethető, akkor kész a baj.