Eljátszhatnám a társadalmi igazságtalanságokra fogékony pesti értelmiségit, aki szóba elegyedik, mi több, kávéval kínálja a hajléktalanokat, várva, hogy történetük majd rávilágít a fennálló rendszert működtető gárda dilettantizmusára, de valljuk be, ez a nincstelenek szemében lenézett műfaj. Teljesen igazuk van, csak megjátszom a leereszkedő polgárt, elhitetve magamról a jószívűséget. Más volna, ha meghívnám valamelyiküket ebédre, bevásárolnék reggelire vagy megengedném, hogy rendbe szedje magát itt, a mi fürdőszobánkban, de a keresztény szeretet épp csak annyira vert bennem gyökeret, hogy a gyertyapénzt bedobjam a perselybe minden vasárnap.
Mentségemre szóljon, rutinosabb lettem az elmúlt években néhány, „pálinkát nem hoztál, szivi?”-féle mondatok kíséretében visszadobott péksüti és gyros után. Többnyire megvetéssel néznek rám, egyszer például megértettem egyikük mormogását: „Örülsz, hogy pénzed van! Főzni bezzeg nem tudsz, mi?” De még hogy! – gondoltam, s ha tudná, mit fogok művelni ezzel a szűzpecsenyével, amit szatyromban cipelek, a nyála is kicsordulna. Lassan felhagytam az önámító jócselekedetekkel, s hogy úgy tegyek: átérzem helyzetüket, amelyre valójában nem vagyok képes, hiszen az én fejem fölött mindig volt fedél, s ha mégsem, akkor is tudtam, hogy másnap már lesz – így inkább távolságtartóan mosolygok, adom az aprót.
De ő más. Nem zavar sok vizet, nem kér senkitől semmit, nem piálja magát félholtra a túlélés jegyében, sőt, munkája is van: cirokseprűjével takarítja az utcát. A nap legkülönbözőbb óráiban sétálok el a pad (a padja) előtt, és ha éppen nem dolgozik, akkor gondosan megvetett ágyában ülve olvas. Lelkifurdalás nélkül bámulom a kezében lévő könyveket, minden egyes alkalommal kibetűzöm a címet, gondolom, úgyis hozzászokott már a kíváncsiság gátlástalanságához. Később megtudtam, hogy a közeli polcos antikváriumból kapta kölcsön – így hívom azokat az üzleteket, amelyek bejárata elé polcot helyeznek filléres könyvekkel; ezeket inkább csak becsületből fizetnénk ki, mert az antikváriust nagy valószínűséggel az sem érdekelné, ha valamelyiket ellopják. Eleinte zavarta tolakodásom, aztán megszokott, leplezetlenül fürkésztem vonásait, kerestem tekintetét, míg elhaladtam előtte. Egy idő után esetlenül visszamosolygott, egyik reggel még rám is köszönt. Tehát mégis barátkozunk.
Délután, amikor közeledtem felé, könyvét borítójával felfelé szétnyitotta a padon. Erre elvittem neki egyik kedvencemet, bízva abban, hogy látványos alamizsnaosztás helyett szimpátiám kifejezéseként elfogadja. Udvariasan kérdeztem, ismeri-e, bátorítottam, fogadja csak el, megtisztel vele, látom, szeret olvasni, én is, és ezt a könyvet bármikor beszerezhetem, egy utazóról szól. Most mennem kell – majd legközelebb...
Csakhogy kitört rajtam az influenza, napokig lázasan nyomtam az ágyat, s mire újra arra jártam, cuccaival együtt eltűnt. Gondolom – habár senkit nem érdekelt, hogy az egész telet itt vészelte át –, most, a jó időben szemet szúrt a felújított sétálóutca furcsa szerzete, közel a játszótérhez, az iskolához. Nem vagyok babonás, de ha elhangzik a „legközelebb” szó, tudom, soha nem lesz legközelebb.
