a LIGET e-könyv sorozata

REGGELI COWBOY

Kinyitottam a szekrényajtót, hogy kivegyem az egyik kabátomat, de a vállfa eltörött a kezemben. A vállfa reccsenésétől megfájdult a fogam, mintha az is kettérepedt volna. A kabát a földre esett és poros lett. Nem volt kedvem lehajolni érte, inkább félrerúgtam. Odakint pergett a hó, kövér pelyhekben, sűrűn, az aszfaltot mégis piszkos latyak borította. Beállt a dugó, folyamatos dudálás hangja remegtette az ablakokat. Valaki azt üvöltötte, még csak hét óra van, az isten szerelmére. Én meg arra gondoltam, hogy eltörött az a rohadt vállfa, és a fogam fáj, most már biztos, hogy az is széttörött, ráadásul még csak hét óra van.

Éreztem, hogy a harag úgy kúszik fel a torkomban, mint valami túlsúlyos hegymászó, lassan, nehézkesen, a levegőt is kiszorítva. Odalent az utcán még nagyobb pofát növesztett a hangzavar, most már olyan erővel ordibáltak az emberek, mintha ők is a szobában lettek volna. Földhöz vágtam a vállfát, kikaptam a szekrényből egy másik kabátot, olyat, amit egyébként sosem vettem fel, mert a volt feleségemtől kaptam, de most felvettem, becsaptam a szekrényajtót, kimentem a szobából, becsaptam annak az ajtaját is, az előszobában belebújtam a cipőmbe, a fejembe nyomtam a kalapot, azzal otthagytam a lakást.

A lépcsőházban lefelé rohanva a múlt században ragadt Klári nénibe botlottam, aki azt mormogta, hogy nem igaz, megint mi van az utcán, csak végre rendet tenne már valaki ebben az országban a sok büdös között. Továbbrohantam, de közben visszanéztem, Klári néni kötött pulóverbe bugyolált kis háta olyan lassan távolodott, mint egy elszakadt kötelű csónak a vízen, ettől a látványtól egészen megsajnáltam az öreget.

Az utcára érve arcomba mart a hideg, és majdnem belém ütközött egy aktatáskás, de még csak bocsánatot sem kért. Az állkapcsom lüktetett, reméltem, hogy a hideg majd enyhíti a fájdalmat, de persze ez sem jött be. És akkor megláttam két férfit, veszettül lökdösték egymást, és úgy acsarkodtak, hogy rögvest tudtam, Klári néni csakis róluk beszélhetett. A harag vezetett, nem a jó szándék, amikor sápadt arccal odasétáltam a két férfihoz, azt mondtam, hogy héj, majd egy-egy ütéssel a földre küldtem őket.

Abban a pillanatban, amikor végre csendben elnyúltak a latyakban, megszűnt a fogfájás. A megtorpanó járókelők rémült arccal álltak félre, néhányan össze is súgtak, rám mutogattak. Jobbnak láttam bemenekülni egy kocsmába, főleg, hogy remegett a kezem. Odabent a félhomályban az első feles lenyugtatott valamelyest, így aztán akkor sem szorult össze a gyomrom, amikor beléptek a rendőrök. Na jöjjön, mondták, és én úgy éreztem, inkább tisztelettel mondják ezt, mintsem neheztelően. Felhörpintettem a maradékot, felálltam a székből, és miközben a rendőrök felé támolyogtam, arra gondoltam, hogy remélem, Klári néni most is az ablakában lógott, és végignézte az egészet.

[Kapitány Máté]

---------------------------------------------------------------------------------