Igen?

Az ősz: Igen. A szőlő, már a fekete is,
beérett. A nyár: Igen? Nem
is figyeltem oda.
Az ősz: Nem
kell ahhoz neked odafigyelned,
benned a nap akkora pofával süt,
benned a levegő olyan nagyképűen
túlmelegszik, benned a szél olyan
gátlástalanul száraz, benned a viharok
annyi ágat törnek le, hogy már mindenki
megutál pirosra égett bőrével,
kirándulástól sajgó bokájával,
medúzacsípéstől vörös oldalával.

a múlt köde ordas
a szó köve fáj
hallgat a bárány
elveszett a nyáj
ebben a versben se rigó se csíz
szájban bizsergő
szilva-íz

naspolyát fanyarít
és fügét adaptál
hosszított kabátban
széles lebernyegben a nap

tíz éves korom körül
sokszor engem küldött anyu a kocsmába apuért
a Wágner vendéglőt
a Hiki fodrászata mellett akkorra bezárták
odalett a Müller pékség
Papp vegyeskereskedés
a Boross biliárdterem
Margit néni trafikját még kímélték
közért lett kovácsék fűszer és gyarmatáru boltja
a tejcsarnok előtt
nagy alumínium kannák álltak reggelente sorba
Wágnerék mellett volt a kis textilüzem
falépcsőn kellett felmenni
szövőszékek zakatoltak
ott dolgozott ezerkilencszázötvenig Annus
              előtte a törökőri református imaház
              Szemenyei tiszteletes úr bibliaóráin
              voltam párszor ötvenhat után
              szép lányai közül csak Betty jut eszembe
              kirándultam is velük
              de nem tudtam összebarátkozni istennel
ha nem találtam aput a Kerepesin
mentem a Ciprus sarokra

Az éhgyomorra történt vérvétel után a földszinti büfében reggelizem. Már elmúlt tíz óra. Az előcsarnok még tele van várakozó beteggel. A büfében is nagy a forgalom, egyetlen üres asztalt látok, helyfoglalásul leteszem a táskámat, de mire szendviccsel-kávéval visszaérek, mellém ül egy hatvan körüli férfi, s hamarosan még két hölgy. Az úr áfonyás kefírt iszogat, a nők a sajtos rúdhoz és melegszendvicshez buborékmentes ásványvizet.

– Jó magának – néz rám a kefíres. – Én CT-kolonoszkópiára várok, két napig semmi szilárdat nem ehetek.
– A kemó után napokig nem tudok egy falatot sem lenyelni, mindent sósnak vagy keserűnek érzek – szólal meg az egyik asszony. – Amit reggel megkívánok, arra délben rá se tudok nézni.
– Pedig enni kell, akár ízlik, akár nem. Muszáj! Ez a menete a dolognak. Háziorvos vagyok, tudom, hogy működik a terápia…

A kefíres doktor úr magabiztos, mindnyájunkat kioktat.

A Liget Műhely Alapítvány esszépályázatot hirdet felsőoktatási szakképzésben résztvevők számára a 2014/15-ös tanévben.

A pályázaton minden hazai és határon túli, nappali vagy levelező, BA, MA és PhD képzésben résztvevő egyetemista és főiskolás részt vehet, aki a művészetek vagy társadalomtudományok bármely ágával foglalkozik.

Az esszét közérthető és irodalmi színvonalú nyelven, magyarul, csupán a feltétlenül szükséges bibliográfiával, printelve, postai úton várjuk a szerkesztőség címén:

LIGET | 1122 Budapest, Kissvábhegyi út 4-6.

A pályázóknak javasoljuk, hogy előzetesen ismerkedjenek meg a Liget folyóirattal.

Az esszéhez mellékelni kell az adott szakterülettel foglalkozó egyetemi oktató rövid ajánlását, a pályázó nevét, egyetemi szakját (szakjait) és e-mailcímét. Egy pályázó egyszerre több művet is beküldhet. Kizárólag még publikálatlan művekkel lehet pályázni, az online megjelenést is publikálásnak tekintjük.

A nyertes pályázók művei megjelennek az on-line Liget folyóiratban, a publikálást honoráljuk, személyes mentorálást és további megjelenési lehetőséget biztosítunk.

Beadás | folyamatos

További információ
HORGAS JUDIT
info[kukac]liget.org

illusztrációk | billdomonkos.tumblr.com

Szinte véletlenül bukkantam a nem túl ismert Lisel Mueller-versre. A német származású, angolul író költőnőt amerikaiként tartják számon. Lisel Mueller szerepversében a francia impresszionista festő, Claude Monet beszél – tiltakozik –; szem-operációt javasló orvosának igyekszik megmagyarázni, milyen végzetes következményei lehetnek a műtétnek.

A Monet Refuses the Operation (Monet nem akarja az operációt) voltaképpen a tisztánlátás ellen érvel. A festő ötvennégy évesen már a szürkeháyog ereszkedő homályán át szemléli a világot. Híres kertjének rózsái és vízililiomai a paletta és vászon közötti úton elvesztik eredeti élességüket, színüket, és a képeken különös remegésben jelennek meg. A festő érzi, hogy a „vízesésen” át látott elemek mégis természetközeliek, s hogy „fogyatékosságával” addig láthatatlan csodákat fedezhet fel és mutathat meg. A fények gyors változásától mintha befejezetlenek lennének a képek – a festő őrizni akarja saját látásmódját. Hogyan magyarázzam, hogy a Parlament épülete minden este a Temze olvadó álmává válik?

Lapszéli jegyzet Sánta István Csaba | JAZZ című fotósorozatának margójára, melyből a Mai Manó Házban kaphatunk ízelítőt 2014. október 5-ig.

Mivel a különböző műfaji besorolások, mint jazz, blues, swing vagy fusion összekuszálódtak a fejemben – vagy inkább a különbségek sosem voltak egyértelműek számomra –, többnyire úgy próbálom meghatározni az egymással közeli rokonságban álló dallamokat, hogy megnézem, öltönyben vagy farmerben játsszák-e. Ez nagyjából annyit tesz, kellemes háttérzene a fülnek vagy spontán boogie a reggeli tornát pótlandó.

Mindenesetre, ha jazz akkordokhoz hozzáteszem a fotóművészetet, olyan világhírű vagy névtelen zenész-portrék jutnak eszembe, ahol mélyen az arcokra ül a gyapjúföldekig visszanyúló melódiák improvizatív, elemi természete és a zene művelésének feltétlen élvezete. Megfeszült izmok, kidülledt vagy éppen lehunyt szempár, ritmusra mozgó telt ajkak, csillogó izzadságcseppek, lehetetlen grimaszok, élettel teli mozgások – miközben az ujjak fürgén játszanak a trombitán, dobon, egy zongora billentyűin vagy gitárhúrokon. Hű tükrei a felfokozott és zabolátlan őrületnek, amit zenélésnek hívunk.

Mészkőbe vájt szemével ámul János,
a szent, hogyan lesz városában oly
idő előtt az ember arca ráncok-
takarta. Néz, nem érti ezt. Azon

mereng, ha pestisest elégszer intve
felismeri a kezdetet, imát
rebegjen-e, s begyógyul ízibe
a múlt ütötte seb? Örök hiány

– Felejteni tanulok – válaszolta dédapám, amikor nyugdíjazása után egykorú és fiatalabb ismerősei, kollégái a padnál megállva tapintatosan érdeklődtek nála, min elmélkedik órákon át a Feneketlen tónál. – Felejteni tanulok, hogy emlékezhessek.

Az idő sok mindent összehord, egybetorlaszt, majd szétszitál.

Volt a válaszban persze fintor is, fintor a sorsnak, amely arra kárhoztat – 70-80 földi év megélése után szinte óhatatlanul –, hogy elfelejtsünk ezt-azt, neveket, dátumokat… Esetleg történéseket… Hordalékot, amely alig érint szemléletet, értékrendet és leszűrt tanulságokat. Volt a válaszban aztán történeti időszerűség is – mondhatnám, hordalék-determináltság –, 1958-at írt a naptár, és a mesterségesen önmagára hívott azonnali amnézia állapotába merült alá épp egy egész társadalom. Végül volt – talán leginkább az volt – személyes érintettség, egy munkával telt, és elismeréssel alig jutalmazott élet nem hánytorgatott, de oldhatatlan keserűsége.

Ülünk a nyár végi, bágyadt napfényben az udvaron, alig lézengenek a háztömb lakói, legtöbben elmentek vidékezni. Mi meg beszélgetünk, régi-új dolgokról, mint annyiszor – most épp arról, hogyan adtunk hírt magunkról nem is olyan régen, mi volt a skype, a mobil, az e-mail előtt.

Telefonáltunk, persze. És? Még volt valami... de mi? Öt betűs szó... Hogy lehet az ilyesmit elfelejteni? Igaz, mindketten bajban vagyunk a nevekkel is. A minap például találkoztam régi kollégámmal, üdvözöltük egymást, család, gyerekek, mindenről szót váltottunk, de halvány fogalmam sem volt, hogy hívják – még körülbelül sem, nem is derengett, pedig hat éve még együtt dolgoztunk.

a LIGET e-könyv sorozata

Nemzeti információraktárunkban tátonganak az üres polcok. Ma sem vesztette érvényét, amit I. Rákóczi György fejedelem békebiztosa írt a linzi béketárgyalásokról: rossz döntések születnek, ha az információ kevés, ha hiányos, ha netántán tudatosan elferdített.

Hogyan is tudhattunk volna a Deltawerkenről? 1953 februárjában különösen fogadták volna, ha valaki a távoli nyugati világ árvízkatasztrófáját emlegeti. Mindenki a túlélés koreográfiáját tanulta, híreket remélt még eltűntekről, foglyokról, kitelepítettekről, látogatási engedélyt a letartóztatottakhoz, a bányában dolgozó elítéltekhez. És különben is már az egész keleti blokk a halálát várta.

Miért is kellett volna tudnunk róla, hogy valahol az Északi-tenger nyugati partvidékén gátat építenek. Na és! Szibériában hatalmas folyókat terelnek el, sőt, az irányukat is megfordítják, gigantikus vízi erőművek győzedelmeskednek a természet felett, és 1957-ben szovjet befolyásra Ausztria is megköti Csehszlovákiával a szerződést a wolfsthal–pozsonyi dunai vízi erőműről, első elemét a nagyszabású, az egész Dunát bilincsbe verő koncepciónak.

Liget 2010 / 8  |  E. Csorba Csilla – A HARCTÉRRE VITT KODAK

Az Érdekes Újság és az I. világháborús fotográfiák

Gyermekkoromban nagymamám szekrényéből gyakran előkerült egy tucat fotográfiát tartalmazó szép album: valamennyi képen katonaruhába öltözött fiatal férfiak látszottak, műteremben pózoltak: kihúzták magukat, tisztelegtek, kezüket lazán kardjukon pihentették, mereven a kamerába néztek, komolyak voltak. S volt egy kicsit elhalványult, szakadt szélű fénykép is, amelyen lövészárok szélén borotválkozó katonák látszottak. Nem tudtuk, kiket ábrázolnak az 1900-as évek első évtizedeiben készült képek, s ki zárta össze őket az örökkévalóság számára, de éreztük, hogy ők együtt egy történetet mesélnek el, amelynek kulcsát az album összeállítója ismerhette csak. Ez az emlék idéződött fel bennem a Hórusz Archívum háborús fotóinak láttán.

Amikor 1914 augusztusában kitört az I. világháború, az Európa-szerte kedvelt képes újságok nem tudtak hamar felkészülni az olvasói igények kielégítésére. Az előbb gyors befejezésűnek gondolt, majd egyre inkább elhúzódó harc híreire mindenki kíváncsi volt. „A képzőművészet, amelynek merőben más (és több) a feladata, mint akár e háború jelenségeinek puszta realizálása, akár a kieszelt mozzanatok lírikus aláhúzása, kiélezése, jóformán talajvesztetten áll a most folyó eseményekkel szemben” – írta Bálint Aladár 1916-ban. A háború megnövelte a hátországban maradottak érdeklődését, aggodalmát, s ezzel együtt képszomját is. Az illusztrált lapok hatalmas fényképszükséglete a fotográfusoknak kereseti lehetőségek új forrását nyitotta. A gondosan kiválasztott hivatásos fotográfusok besorozása mellett önkéntesek is jelentkeztek egy-egy harcászati akció követésére, kamerával. A hadieseményekről tudósító rövidebb, hosszabb szövegek mellett nemcsak egy-egy kép, de összefüggő képek sora, fotó-riportázsok is megjelentek.

az álmok nem hazudnak
csak nem igazak
tegnap fél négykor aludtam el
a sejtek kikövetelik a rendes ellátást
nem gondolnak a gazdatestre
ültem a gép előtt
mába ért a tegnap este
nem kezdem újra
hiszen magam sem értem
mit kerestem óbudán hol egy
újracsempézett konyhát megdicsértem
pedig leokádtam volna az
uralkodó fürdőszoba-kéket
amit nem dobtak fel a levélmintás betétek
és az a kertesház-mozaik a hátsó falon
egyszerűen röhejes volt
állt mintha a levegőben a négy színes darab
nem akartam elrontani az örömüket
hogy giccses az egész nem is lehetne szarabb
a földes belső szobába
micsoda hülye ötlet
hisz ablaka sem volt beültettek négy tuját
lelkendezett a kertészmérnök
hozatnak asztalt úgy lesz remek
romantikus természetes
valami a torkomat kaparta
nem feleltem
hét fele járt
éreztem folyik az orrom
pár perc múlva már szólt a harang
nem akartam a reggelt
zárt ajtók redőnyök nyugtattak
maradj
de a tülekedő fényfolt
mutatta
a zsebkendőre vér folyt
meg kell alkudnom a jövő nappal
kilenc óra
nem én fogom kimondani hogy elég volt

kép | Bálint Endre

Birtalan Ferenc írásai a blogon | Birtalan Ferenc írásai a Liget folyóiratban

Liget 2010 / 12  |  Szentgyörgyi Zsolt  – TETTHELY

Tegnap a kora délutáni órákban, városunk egyik köztiszteletben álló polgárát holtan találták az általa üzemeltetett üzlethelyiség hátsó irodájában. Három, közvetlen közelről leadott lövés végzett vele, és mivel a szóban forgó személy köztudottan szoros kapcsolatban állt bizonyos alvilági körökkel, óhatatlanul is felmerül a gyanú, hogy gyilkosság áldozata lett.

Azt hiszem, mindenki előtt nyilvánvaló, hogy például egy közönséges szívinfarktust követően aligha lennének lőfegyver által okozott sebek az áldozat egyes testrészein, és főként nem szám szerint három, mint a jelen esetben. Még az sem elképzelhetetlen, hogy éppen ezek a közvetlen közelről leadott lövések okozták az áldozat halálát, legalábbis erre enged következtetni az a tény, hogy amikor a kora délutáni órákban a segéd rátalált, az egész helyiség vérben úszott.

Véres iroda ide vagy oda, azért még nem kell mindjárt az ördögöt a falra festeni – mondanák egyesek, és mivel e jelentős mennyiségű kiömlött vért leszámítva, első látásra valóban semmiféle gyanús jel nem utalt gyilkosságra, nyilván azt sem lehet egyértelműen kizárni, hogy amikor a segéd rátalált, az áldozat éppen szokásos, délutáni sziesztáját végezte. Ez esetben viszont természetesen rögtön felmerül a kérdés, hogy akkor tulajdonképpen mi okozta a testén talált sebeket?

Lehet, hogy valaki közvetlen közelről háromszor rálőtt?

a LIGET e-könyv sorozata

BÍZZ BENNEM!

Az utolsó metróval érkezem, aztán még sokáig
nem tudok aludni. Viszket a bőröm, az én testem
így fél. Egy szép téli reggel, félek, mozgólépcsőként
ébredek. Pedig emberi munkám van. Kimerülésig
hívom az adományvonalat, hátha egyszer élő
hang szól bele. Utána madzaggal átkötött vaníliás-
karikát nyelek. Van egy pont, ahonnét már nem
lehet visszahúzni. Hideg sört iszom, kiüt zsíros
pórusaimon a veríték. Ritkán beszélek orvosokkal.
Néha persze kísérleteznek velem. Közvélemény-
kutatásra hívnak, és arról kérdezősködnek, melyik
a kedvenc csokoládém, mi van a homlokomra írva,
hány kiló egy flaneling, és mondjam meg, melyik a rosszabb,
az, hogy nincs, vagy az, hogy volt. De hiába faggatnak,
válasz helyett csak két-három mondatot ismételgetek:
három madár volt a tóban, egyikük maga a róka,
a többi szétrebbent.

[Németh Bálint]

---------------------------------------------------------------------------------

Az e-könyvekről és az e-könyv olvasókról a wikipédián talál magyar nyelvű, összefoglaló leírást.

Liget 1994 / 5  |  Parti Nagy Lajos – „KÖSZÖNÖM, VÁLTOZOM"

A Változatok a változásra című tematikus számból

Előbb azt gondoltam, bele se kezdek. Kérdéseim és kétségeim inkább vannak, mint válaszaim, s e „válaszok” is meglehetősen rövidlátóak ezen az egyszerre szkeptikus és hisztérikus tavaszon. Még tavaly fogalmazott úgy valaki, tán egy államtitkár, hogy a padlón vagyunk, de legalább nincs alattunk mocsár. Nohát, énnekem ez a padló a számig ér. Cinkosnak lenni, hallgatni, tehát beleegyezni nem tudok és nem akarok. Ha viszont dühöngök, ha tépem a szám, könnyen és óhatatlanul tele lesz — padlóval és mocsárral. Nem hiszem, hogy egyedül éreznék így, s nagy baj, hogy ez, ilyesmi a civil politizálás beszédhelyzete az úgynevezett demokrácia negyedik évében. Hogy ezt az „úgynevezett”-et leírtam, tán okkal, de igazságtalanul, ez is jellemző. Hiszen tudom, hogy van változás. Ha máshogy nem, hát úgy, ahogy a föld forog: tudom, de a talpam nem veszi észre. Hanem akkor tessék az égre nézni, tudom. Föl és előre. Jó nagy szmog. Háborúk. Varjak. De nap. De majd május, de kékség. S mégis mond az ember ezt-azt. Válaszol, ha kérdezik. Tulajdonképpen maga miatt, önzésből, lelki érdekből. Kicsi, józan és felelős önzésekből talán összeállhatna és talán össze is áll majd egy szolidáris ország. Mondjuk, nemzet. Mondjuk, sokára, de össze.

Ha a változásról kérdeztek, „mint olyanról”, hát akarva, akaratlanul az egészről, erről az egészről kérdeztek, erről a strapás, ám végtelenül izgalmas pantha rei-ről, ami a térségben, hol sokadmagammal vagyok, harsányabb, brutálisabb és sajnos rövidebb, mint más, szerencsésebb és okosabban kitalálódhatott hazákban, mely térség nem ennek ellenére, hanem ezzel együtt és evidenciaképpen a hazám; nos, ha a változásról kérdeztek itt és most, akkor szinte azt kérditek, hogy hogy vagyok, amire képben maradva és némileg banálisán az válaszolható, hogy „köszönöm, változom”.

Ha az ember rokonlátogatásra indul, ne legyen dolga reggel. Ne legyen! Ha mégis, napolja el, magyarázza ki, végső esetben mondja le! Sajnos, nekem volt, pedig kényelmesen utazhattam volna az anyósülésen terpeszkedve, miközben almát tuszkolok a gyerekek szájába, és kiflit a férjemébe. Ők előrementek, én azonban, aki szót értek a mogorva zöldségessel, a szótlan hentessel, még az életunt közértesekkel is – amiért jól számítanak nekünk mindent a minőségi házi kolbásztól a legízesebb almákig –, ezt a mai találkozót sehogy sem tudtam elodázni. A házmester az házmester, azzal nem lehet packázni, ha fogást talál rajtunk, veszett ügy, többet az életben nem vesz komolyan.

Szóval megbeszéltük, megcsinál ezt-azt a lakásban, csak amennyit nagyon muszáj. Ért hozzá, afféle múlt századi ezermester. Feljön, körbenéz, már sorolja – habár úgy terveztem, én sorolom neki, de mindegy. A konyha, a zuhanyozó, csempék, fűtőtest, ablakok, a fal, a csövek. Nem felel meg a szabványnak, penészedik, reped, javíthatatlan, leszakadt. Kérdem halkan, miből? Vállveregetés, találunk rá megoldást. A következő percben már pálinka mellett megy az alkudozás, s a kölcsönös bizalmat megalapozandó, kicsúszik tárcámból egy Deák-bankó az anyagköltség első részletére.

örülök hogy itt vagy
annyi bánat éri az embert
te vagy a gyümölcsös
elém gurítod a napot

apunak az ajtóban könyörögtem
hadd vihessem be a hatalmas dinnyét
de négy évem nem bírta el
néztem sírva hogy összetört

ÉLET ÉS IRODALOM 1993  |  Novotny Gergely – PÁRKÁK

A keresztúton pad,
karfájára sovány kobrák könyökölnek.
Reggel van, kukorékolnak a vasajtók.
A tegnapi napnak keze van,
kendőt tart, tele hímzett csillagokkal,
integet, nem jön vissza soha többé.
Ahogy a futószalag visz előre az időben,
leszáll a köd, sűrűsödik a reménytelenség.
Egy tábla irányt jelez:
mocsár, rizsföldek, halastavak.
Szép volna, mint régen, újra ciripelni a sarokban.
Ugatni a faluvégen. Bégetni a nyájban. Brekegni a tóparton.
Görögdinnyeként kívül zölden, belül pirosan
feküdni az izzó homokon.
Mint a folyóparti agyag, nevetve megrepedni
és tiszta víz idején kimászni a feneketlen hazugságból
és megfürödni.
Még kicsi voltam – bogár, ebihal –
tapasztalatlan, kiszolgáltatott,
és vizsgára készülő baglyok boncolgattak,
vitatkoztak fölöttem,
– mi ez? tüdő vagy kopoltyú –
– nem tudom – mondta a nagyobb, a határozottabb
és eldobott, mert mikor engem tanítottak,
hiányzott az iskolából.
A fényes sárga meteorok szabad utat jeleznek.
Előre lépek. A pápaszemes kígyók mosolyognak.
Most látom, hogy nem kobrák, hanem vénasszonyok.
Keresztrejtvényt fejtenek. Ők a párkák.
Rendőr jön. Fehér kesztyűje villog. Tiszteleg.
Mehetek kérem?
Mehet.     
De merre menjek?
Mindegy.
Aztán a rendőr bizalmasan felém hajol:
mindegyik zsákutca.
Az öregasszonyok halkan motyogják:
függőleges hat, vízszintes tizenkettő.

kép | wikipedia

1993-ban négy alkalommal volt az Élet és Irodalomban Liget-melléklet.
A verset a nyári összeállításból választottuk.

RETRO-LIGET

avagy mit írtak, hogyan írtak a Liget szerzői öt, tíz vagy éppen huszonhárom évvel ezelőtt:
jellegzetes, az akkori és a mai időkről is szóló részletek.

Gyilkosaim úgy tűnik, félnek. Talán attól félnek,
hogy – mint egy karmester –  egyetlen intéssel
szabadon engedem őket. Hogy nem készítek fényképet
róluk többé bilincsbe verve a bíróság nyirkos épületében,
ahol egyetlen régi, reménytelen per mutációi zajlanak
ma is. Aggódnak, mert  minden eldőlt, mert mindennek
elmondtam őket dühömben, és vádló szavaim alján,
mint a felelőtlen gyerekeknek végül, fel kellett fedezniük
a száraz tényeket. Hogy ennyi volt, hiszen forrásaink
kiapadtak, energiáink nem újulnak meg, lehetőségeinket
unásig kimerítettük. Valaminek a végére jártunk, és sajnos
rossz szájízzel fogunk elszakadni, mintha – még utoljára –
keserű iszapot húztunk volna fel a kútból. Gyilkosaim
félelme tehát jogosnak bizonyult, és most, az utolsó
közös kép után, akár a sötéten morajló indulatokat,
valóban eleresztem őket. Bár nem ítélhetem el
ragaszkodásukat, innentől az üvegekről
leáztatott címkék szabadsága az övék.

fotó | 500px.com

Németh Bálint írásai a blogon | Németh Bálint írásai a Liget folyóiratban