Ha az ember rokonlátogatásra indul, ne legyen dolga reggel. Ne legyen! Ha mégis, napolja el, magyarázza ki, végső esetben mondja le! Sajnos, nekem volt, pedig kényelmesen utazhattam volna az anyósülésen terpeszkedve, miközben almát tuszkolok a gyerekek szájába, és kiflit a férjemébe. Ők előrementek, én azonban, aki szót értek a mogorva zöldségessel, a szótlan hentessel, még az életunt közértesekkel is – amiért jól számítanak nekünk mindent a minőségi házi kolbásztól a legízesebb almákig –, ezt a mai találkozót sehogy sem tudtam elodázni. A házmester az házmester, azzal nem lehet packázni, ha fogást talál rajtunk, veszett ügy, többet az életben nem vesz komolyan.
Szóval megbeszéltük, megcsinál ezt-azt a lakásban, csak amennyit nagyon muszáj. Ért hozzá, afféle múlt századi ezermester. Feljön, körbenéz, már sorolja – habár úgy terveztem, én sorolom neki, de mindegy. A konyha, a zuhanyozó, csempék, fűtőtest, ablakok, a fal, a csövek. Nem felel meg a szabványnak, penészedik, reped, javíthatatlan, leszakadt. Kérdem halkan, miből? Vállveregetés, találunk rá megoldást. A következő percben már pálinka mellett megy az alkudozás, s a kölcsönös bizalmat megalapozandó, kicsúszik tárcámból egy Deák-bankó az anyagköltség első részletére.
De kell ide a Béla is, mert „az ért a vizekhez”. Az. Hát, elázni azt tud. Mindenesetre a fürdőt majd kikupálja. Látom az ablakból, amint komótosan tántorog felénk, egyenest a Guminyúlból, néhány éhgyomorra bevitt feles után. Biciklijét, aminek ismertetőjegye egy harminc évvel ezelőtt rászerelt piros bevásárlókosár, maga mellett tolja – gondolom, nemigen tudna rajta biztonsággal ülni. Újabb fejszámolás, újabb pálinka, de több bankóm nincs.
Lassan indulok a pályaudvarra, abban a reményben, hogy még ma eljutok a családhoz, s hogy a vonatúton lesz alkalmam magamhoz térni. A fehérvári állomáson ténferegve sehogy se találom a városba vezető utat, de errefelé az a természetes, hogy ha az ember kettőt kérdez, máris segítőkészen fuvarozzák úti céljához, házkapuig – „jössz”, mondja nekem az idős hölgy rövid beszélgetésünk után. Maga mellé ültetett fia kocsijába, mondandója olyan sok, hogy a mosolyok erőltetésétől már reggel megfeszült arcizmaim most végleg felmondták a szolgálatot. Ráadásul a kedves néni tennivalói hirtelen felhalmozódtak: útközben virágot vettünk a megboldogult sírjára, mert az ilyesmit nem lehet másra bízni. Igaza van. Majd játék az unokáknak a plázából, sütemény a cukrászdából – már tudom, buszra kellett volna szállnom –, beugrunk Sárihoz a két kiló birsalmáért, miközben újra és újra fogadkozom magamban, hogy most már aztán tényleg kiszállok – bárhol.
Csak megérkezem, de három óra elteltével a legforróbban tálalt ebéd is kihűl, és hogy az ember a nagymama 85. születésnapján többet várasson magára az ünnepeltnél, az legalább akkora bűn, mint egy esküvőn túlöltözni a menyasszonyt. Néhány birsalmával próbálkozom engesztelésképpen, de megbocsájtást csak a gyerekeim miatt várhattam, mert a rokonság jó néven veszi, hogy a kicsi elég szittya, s bírja a bográcsgulyás erejét, és mert épp mindkettő nyakig úszik valami csokoládés masszában, amit anyai felügyelet mellett bizonyosan nem tehetnének.
Úgy látszik, ma nehezebben oldódom, inkább merengek családom bájos abszurditásán. „Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni!” – javasolja Örkény, hogy kicsit vidámabban lássuk a világot. Száz éve elhunyt felmenőinket képzelem a magunk helyébe, az egyszerű délszláv parasztcsalád büszke fejét és a mezőgazdasági munkától edzett tenyeres-talpas gyerekeit, amint együtt fogyasztják a húsokat, krumplit és uborkát egy Balaton-felvidéki, múltjukat Hunyadi udvaráig visszavezető, modoros rokonaikkal. Ortodox zsidók ülnek szédert római katolikusokkal. Az asztal sarkában háborúban gyötört katona próbál életet lehelni a mihaszna íróba. Hímzése mellett unatkozó vidéki asszonyság csillogó szemmel hallgatja a világjáró kereskedő egzotikus történeteit, miközben férje pöffeszkedve utasítgatja a főpincért. Furcsa ebéd.
Történetük végén pedig itt vagyok én, régmúlt szerelmi viszonyok véletlenszerű ivadéka, Isten teremtő kezének genetikai variációja, aki szívesen elhalasztana a házmestertől a tortáig mindent, hogy nyugalomban legyen egy hófödte hegycsúcson, a tiszta égbolt alatt, vagy legalább a hazafelé vezető úton kényelmesen terpeszkedjen az anyósülésen, almát és kiflit tuszkolva a szájakba.
kép | Szőnyi István
Muskovics Marianna írásai a blogon | Muskovics Marianna írásai a Liget folyóiratban
