Gyilkosaim úgy tűnik, félnek. Talán attól félnek,
hogy – mint egy karmester –  egyetlen intéssel
szabadon engedem őket. Hogy nem készítek fényképet
róluk többé bilincsbe verve a bíróság nyirkos épületében,
ahol egyetlen régi, reménytelen per mutációi zajlanak
ma is. Aggódnak, mert  minden eldőlt, mert mindennek
elmondtam őket dühömben, és vádló szavaim alján,
mint a felelőtlen gyerekeknek végül, fel kellett fedezniük
a száraz tényeket. Hogy ennyi volt, hiszen forrásaink
kiapadtak, energiáink nem újulnak meg, lehetőségeinket
unásig kimerítettük. Valaminek a végére jártunk, és sajnos
rossz szájízzel fogunk elszakadni, mintha – még utoljára –
keserű iszapot húztunk volna fel a kútból. Gyilkosaim
félelme tehát jogosnak bizonyult, és most, az utolsó
közös kép után, akár a sötéten morajló indulatokat,
valóban eleresztem őket. Bár nem ítélhetem el
ragaszkodásukat, innentől az üvegekről
leáztatott címkék szabadsága az övék.

fotó | 500px.com

Németh Bálint írásai a blogon | Németh Bálint írásai a Liget folyóiratban