Az éhgyomorra történt vérvétel után a földszinti büfében reggelizem. Már elmúlt tíz óra. Az előcsarnok még tele van várakozó beteggel. A büfében is nagy a forgalom, egyetlen üres asztalt látok, helyfoglalásul leteszem a táskámat, de mire szendviccsel-kávéval visszaérek, mellém ül egy hatvan körüli férfi, s hamarosan még két hölgy. Az úr áfonyás kefírt iszogat, a nők a sajtos rúdhoz és melegszendvicshez buborékmentes ásványvizet.
– Jó magának – néz rám a kefíres. – Én CT-kolonoszkópiára várok, két napig semmi szilárdat nem ehetek.
– A kemó után napokig nem tudok egy falatot sem lenyelni, mindent sósnak vagy keserűnek érzek – szólal meg az egyik asszony. – Amit reggel megkívánok, arra délben rá se tudok nézni.
– Pedig enni kell, akár ízlik, akár nem. Muszáj! Ez a menete a dolognak. Háziorvos vagyok, tudom, hogy működik a terápia…
A kefíres doktor úr magabiztos, mindnyájunkat kioktat.
– Össze kell keverni mindenféle gyümölcsöt, turmixolni is lehet, úgy könnyebb megenni... almát, dinnyét, barackot, körtét, meggyet, szőlőt, málnát, szedret – felsorolja az egész piacot. – Ami csak belénk fér. Az immunrendszert kell megtámogatni! A többi csodaszer semmit nem ér.
– Vannak azért jó étrend-kiegészítők, nem gondolja, doktor úr?
– Mondom, hogy semmit nem érnek. Azoknak „használ”, akik eladják. Csak a törzskönyvezett gyógyszerek, a kezelés meg a gyümölcsök. Amikor megkezdődik a kemo- vagy sugárterápia, az ember rákerül a sínre, azon kell haladni. Van, aki okosabb akar lenni az orvosnál. Ki akarnak szállni a vonatból, aztán ráfáznak… Hinni kell az orvosoknak, ők tudják, mi a legjobb.
Úgy beszélt, mint valami próféta, mégsem volt ellenszenves. Halk, nyugodt szavai szerencsésen ellensúlyozták lehengerlő szövegét.
– A másik bajom az emésztés – veszi át a szót az előbbi hölgy. – A kemo után 3-4 napig kegyetlenül fáj a hasam, igaz, alig eszem valamit. A szorulástól jobban szenvedek, mint az émelygéstől vagy a gyomorgörcstől. A negyedik kezelés után azt mondtam, föladom, inkább legyen vége most…
– Keverjen össze mákot aszalt szilvával, öntse föl kis tejjel, meglátja, segíteni fog – javasolja a másik asszony.
– Muszáj végigcsinálni, ki kell bírni. Csak így van esély a gyógyulásra. A sínen kell maradni. Azután majd eldől, mit határozott a Teremtő. Ismerik a jezsuiták két imádságát? „Add, Uram, hogy ne legyek kiszolgáltatott és ne szoruljak másokra!”, a másik meg: „Adj, Uram, könnyű halált!” Hát nincs igazuk?
Ezzel le is zárult az asztali beszélgetés. A kevés beszédű fiatalasszony mindnyájunknak odacsúsztat egy-egy kis színes képet.
– Fogadják el, én naponta elolvasom, erőt ad.
Elfogyott a szendvicsem, megittam a kávét. A többiek is felálltak, ment mindenki a dolgára.
A vizsgálatokra vagy kezelésekre várakozók között gyönyörű történetek keringenek végstádiumból felgyógyuló emberekről, akik már 4-5 éve panaszmentesek. A valóságos statisztikákról nem esik szó. Az esélyek 5-től 90%-ig szórnak, de senki nem tudhatja, neki mekkora van. Az arcokat félelem sápasztja, mégis mindenki reménykedik. A maga esélyét mindenki 100%-nak akarja hinni. „A kolléganőmnek levették mindkét mellét, és vidáman éli világát új szeretőjével.” „Anyám csak azért halt meg idő előtt, mert nem engedte magát sugarazni.” „A leukémiás kisfiú a házból biztosan meggyógyul, már majdnem együtt van a tízmillió forint, amit a család és a barátok összeadtak a svájci kezelésre.”
De mi a reménység? A hitnél szelídebb, óhajtóbb, kérlelőbb. Inkább bizalom és vágy, mintsem teremtő akarat. A hit meggyőződés, követel és ostromol. Van-e gyógyító erő a reménységben? „Ha csak ebben az életben reménykedünk … – mondja Pál apostol –, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” Ez a hit tényleg kiemelhet a reménytelenség mocsarából, és átsegíthet sok szenvedésen.
Hit, remény, szeretet – van-e jelentősége a sorrendnek? Létezik-e lelki hierarchia? Le tudja-e győzni a szeretet a szenvedést? Fájdalomenyhítő lehet-e a szenvedőt körülvevő szeretet?
Tudom, hogy olykor a legszeretetteljesebb tett, ha elegendő adag morfiummal az érzékelési küszöb vagy akár a tudat alá szorítjuk a fizikai fájdalmat.
Ismerem az intézmény minden zegét-zugát, nem felejtem az ajtókat, amelyen ez a felirat áll: EGÉSZ TEST BESUGÁRZÁS, és a másikon: FÁJDALOMCSILLAPÍTÁS. Ez a rögvalóság. Mégis szeretném hinni, hogy „reménységünk nem szégyenít meg”.
A laboreredmények két nap múlva lesznek készen. Műtétek és hatévi intenzív kezelés után jól vagyok. A kontrollvizsgálatok eddigi eredményei rendre jók, de minden félév végén szorongás reszket bennem, meddig tart a „gyógyult állapot”? Kifelé jövet, nem tudok szabadulni a kérdéstől, jó sínpáron vagyok-e.
A zsebembe dugott túlszínezett, giccses képen a megdicsőült Krisztus áldásra emeli kezét, alatta kétségbeesett, együgyű fohász.
Az első világháborúban született a mondás, hogy a lövészárokban nincsenek ateisták. Azt hiszem, ebben a kórházban sincsenek.
fotó | 500px.com
Reményi Tibor írásai a blogon | Reményi Tibor írásai a Liget folyóiratban
