Lapszéli jegyzet Sánta István Csaba | JAZZ című fotósorozatának margójára, melyből a Mai Manó Házban kaphatunk ízelítőt 2014. október 5-ig.
Mivel a különböző műfaji besorolások, mint jazz, blues, swing vagy fusion összekuszálódtak a fejemben – vagy inkább a különbségek sosem voltak egyértelműek számomra –, többnyire úgy próbálom meghatározni az egymással közeli rokonságban álló dallamokat, hogy megnézem, öltönyben vagy farmerben játsszák-e. Ez nagyjából annyit tesz, kellemes háttérzene a fülnek vagy spontán boogie a reggeli tornát pótlandó.
Mindenesetre, ha jazz akkordokhoz hozzáteszem a fotóművészetet, olyan világhírű vagy névtelen zenész-portrék jutnak eszembe, ahol mélyen az arcokra ül a gyapjúföldekig visszanyúló melódiák improvizatív, elemi természete és a zene művelésének feltétlen élvezete. Megfeszült izmok, kidülledt vagy éppen lehunyt szempár, ritmusra mozgó telt ajkak, csillogó izzadságcseppek, lehetetlen grimaszok, élettel teli mozgások – miközben az ujjak fürgén játszanak a trombitán, dobon, egy zongora billentyűin vagy gitárhúrokon. Hű tükrei a felfokozott és zabolátlan őrületnek, amit zenélésnek hívunk.
Még épp volt időm egy szódára, míg meg nem szólalt az utcán egy szaxofon karakán hangja a Mai Manó lépcsőházába csalogatva a járókelőket. Bármilyen szokatlan, az épület e félhomályos szegletében állunk, minden lépcsőfokon egy-egy érdeklődő támasztja a falat, a korlátot, miközben a szaxofonos lassan halad felfelé közöttünk.
Mindig van egy kedvenc. Ezúttal Az óceánjáró zongorista legendája című film (ínyencek kedvéért a forgatókönyv Alessandro Baricco Novecentójából készült) történetébe képzelhettem egy szereplőt. Peter Ind nagybőgőst, aki 21 évesen kezdett a Queen Mary óceánjáró hajó zenekarában játszani, míg 1951-ben le nem szállt New York kikötőjében, hogy ott zenéljen tovább az elkövetkezendő tizenöt évben. A dús szakállból kibontakozó szuggesztív arc, a különös, és talán első látásra ijesztő grimasz, egy nem mindennapi ember portréja.
Megfigyeltem Sánta Csaba több felvételén, hogy bár koncerttermek sajátos fényjátékában, hangulatos terében készültek, mégsem a fergeteges előadás vagy az önfeledt zenélés tükröződik a muzsikusok arcán, ami táncra perdítene és megszédítene, hanem valami más. Afféle csendes koncentrációt fedeztem fel, mintha egy másodperc szünet, egy nyugodt levegővétel nekik is kijárna a szenvedélyes zenélés közepette: egy oldalra vetett pillantás, halk sóhaj, amikor valamelyikük épp elengedi hangszerét, egy tapsra váró megkönnyebbült mosoly. Ha mégis találkozom elementárisabb jelenettel, az elegancia burka továbbra sem reped meg, s minden a maga klasszikus nyugalmában marad a leghangosabb éneklés közben, vagy a trombita megfújásakor is. Egyszer megkérdeztem Novecentót, mi a csudára gondol zenélés közben, és hogy mit néz olyankor, amikor maga elé mered, szóval hogy merre jár az esze, míg az ujjai le-föl szaladgálnak a billentyűkön.*
Talán éppen ez adja Sánta Csaba fényképeinek báját: hogy feltette ezt a kérdést, válaszai pedig egyszerűek, mint egy jó pohár bor – belekortyolunk, és a többi nem szorul magyarázatra.
* Az idézet Alessandro Baricco Novecento c. könyvéből való. Gács Éva fordítása.
fotó | Sánta István Csaba
