– Felejteni tanulok – válaszolta dédapám, amikor nyugdíjazása után egykorú és fiatalabb ismerősei, kollégái a padnál megállva tapintatosan érdeklődtek nála, min elmélkedik órákon át a Feneketlen tónál. – Felejteni tanulok, hogy emlékezhessek.

Az idő sok mindent összehord, egybetorlaszt, majd szétszitál.

Volt a válaszban persze fintor is, fintor a sorsnak, amely arra kárhoztat – 70-80 földi év megélése után szinte óhatatlanul –, hogy elfelejtsünk ezt-azt, neveket, dátumokat… Esetleg történéseket… Hordalékot, amely alig érint szemléletet, értékrendet és leszűrt tanulságokat. Volt a válaszban aztán történeti időszerűség is – mondhatnám, hordalék-determináltság –, 1958-at írt a naptár, és a mesterségesen önmagára hívott azonnali amnézia állapotába merült alá épp egy egész társadalom. Végül volt – talán leginkább az volt – személyes érintettség, egy munkával telt, és elismeréssel alig jutalmazott élet nem hánytorgatott, de oldhatatlan keserűsége.

A műegyetemi tanműhely vezetője, aki a mérnökök, Zipernowszky, Bánki, Csonka mellett részt vett számos találmány szerkezeti megvalósításában, továbbfejlesztésében, aki szerepelt a „stáb” tagjaként számtalan csoportképen, a nevét azonban soha, sehol, egyetlen egyszer nem írták le. Az ember, aki ott volt, de akinek ottlétét csak a személyes emlékezet őrzi – egyre kevesebbekben.

„Felejteni tanulok, hogy emlékezhessek.” Vajon mihez volt érdemes mindenen túl visszahajolni? A felejthetőségek köde mögött mi az, ami fénylett? Sokszor megfogalmazódott bennem a kérdés, amikor családi anekdotázások során felidéztük a szavakat, és arra jutottam – visszavonatkoztatva dédapámra, de általánosítva is megfejtésemet –, hogy a hangulat. A hangulatok maradnak meg legmélyebben bennünk, azok a megmagyarázhatatlan, sokszor banális boldogság-pillanatok, amelyeket az égiek többnyire gyermek és fiatalkorunkra porcióznak ki, és amelyek kapcsolódásaikat veszítve és időből kiszakadva varázslatos gyöngyökké alakulva őrződnek végül a lelkünkben.

Talán a hagyományok folytatása okán – utólag mindenképp ezt gondolom – kerestem menedéket én is a tónál sok-sok évvel ezelőtt, nehéz élethelyzetemben. Kiültem a tó partjára, fejemben űzhetetlen gondok halmazával, ültem, bár olyan nyugtalanságban, hogy alig tudtam a fenekemen maradni, legszívesebben kiszaladtam volna a világból. Itt ült dédapám is, nézte ő is a vadkacsákat, a kisgyerekeiket babakocsiban tologató, elégedett nőket, a hattyúkat motyogva etető vénkisasszonyokat, mondogattam magamban, ám hiába konstatáltam mindenféle múlhatatlan látnivalót, nem sikerült a figyelmemet elterelni, nyűgeimet – ha csak rövid időre is – letenni.

„Milyen nehéz kiszakadni… a hordalékból, igen, tudom, hogy az, de mégis… ez az, ami most meghatároz… meghatározza az életemet… letehetetlen… vagyis igen, azt is tudom, hogy letehető, a zongorát is, amit a másodikra cipelünk, le lehet tenni az elsőn, meg lehet pihenni… de mit csináljak, nem megy! …most is próbálom, de nem megy!” Így sopánkodtam magamban, és pattantam is fel, hogy búcsút vegyek a Feneketlentől, amely feneketlen gondjaimból nem hajlandó átvállalni, amikor véletlenül észrevettem valamit, vagyis valakit, nem oly messze tőlem, piros padon ülve.

Fiatalember volt, körülbelül velem egykorú, a kezében Rubik-kockával. Mereven ült, szinte görcsbe rándult, előre hajló testtel, és csak a keze járt, de az rémületes sebességgel. Néhány másodperc telt el, és a kocka összes oldala egységes színt öltött, kisimult. A fiatalember viselkedése most vált csak igazán különössé. Felemelte a fejét, billegtette, forgatta – mintha nézelődne jobbra-balra, pedig nem, a szeme csukva, vagyis nyitva, de nem, már megint csukva! –, azt hittem, transzba esett, amikor rájöttem, hogy csak a figyelmét igyekszik elterelni. Szétszórni, miközben jár a keze, és kutyulja, forgatja – vissza, a rendezetlenségbe – a kockát. Szemmel láthatólag küszködött: a nem-oda-figyelés és nem-emlékezés gyenge pontjai lehettek a fiatalembernek… Bizony, jó lenne elfelejteni az ujjak mozgását, ahogy tekernek, ahogy magukban hordozzák, inverz módon, a kocka kirakásának legrövidebb útját! Jó lenne elfelejteni azonmód, vagyis tulajdonképpen észre se venni, hogy mit művelnek az ujjak...

Mit művel az ember... Mit a sors… Szédelegve, de egyúttal kijózanodottan indultam a tó parkjából hazafelé, a murvás ösvényen halkan csikorogtak a lépteim. Előttem néhány méterrel hetven körüli, bottal járó férfi haladt, két másik, padon ülő hófehér hajú úriember pedig az ösvény forgalmát figyelte szakértői tárgyilagossággal.

– Én ugyan nem fogok pótlábat venni a kezembe – csóválta egyikük a fejét kimérten, meg se várva, hogy a botos hallótávolságon kívül kerüljön. – Aki egyszer elkezdi, nem tudja már letenni!

– Bizony, ezek a mai fiatalok nagyon rozogák – tette hozzá a másik, kilencven körülinek tűnő sportember.

Hazaérve kihúztam az öreg szekrény alsó fiókját, megkerestem a régi fotóalbumot. A fényképfelvételek a Lloyd Repülőgép- és Motorgyár szerelőcsarnokában és a Királyi József Műegyetem tanműhelyében készültek.És igen, itt áll Zipernowszky Károly, a jellegzetes bajuszával… Itt pedig dédapám, Simon Imre, a műhelyvezetői köpenyében… Körülöttük sokan mások. Sokan, névtelenek, akik mind ott voltak.

fotó | Csillag Pál

Kállay Kotász Zoltán írásai a blogon | Kállay Kotász Zoltán írásai a Liget folyóiratban