Szinte véletlenül bukkantam a nem túl ismert Lisel Mueller-versre. A német származású, angolul író költőnőt amerikaiként tartják számon. Lisel Mueller szerepversében a francia impresszionista festő, Claude Monet beszél – tiltakozik –; szem-operációt javasló orvosának igyekszik megmagyarázni, milyen végzetes következményei lehetnek a műtétnek.

A Monet Refuses the Operation (Monet nem akarja az operációt) voltaképpen a tisztánlátás ellen érvel. A festő ötvennégy évesen már a szürkeháyog ereszkedő homályán át szemléli a világot. Híres kertjének rózsái és vízililiomai a paletta és vászon közötti úton elvesztik eredeti élességüket, színüket, és a képeken különös remegésben jelennek meg. A festő érzi, hogy a „vízesésen” át látott elemek mégis természetközeliek, s hogy „fogyatékosságával” addig láthatatlan csodákat fedezhet fel és mutathat meg. A fények gyors változásától mintha befejezetlenek lennének a képek – a festő őrizni akarja saját látásmódját. Hogyan magyarázzam, hogy a Parlament épülete minden este a Temze olvadó álmává válik?

Művészet és tudomány szembenállásáról lenne szó? Hogy a hályogtól megszabadított szem ismét „valóságosnak” láthatja a világot – de az nem az ő „valósága”? Neki ugyanis épp a szürkehályog mutatta meg a fények természetét – mondhatni, az nyitotta fel a szemét. Az orvos feladata azonban, hogy helyreállítson, hogy paciense olyannak láthassa a környezetét, amilyennek mások is tapasztalják.

Csakhogy a művészetben nincs normalitás. Monet tehát a másként-látás jogáért érvel.

Eltűnődöm, hogy ha Monet meghallgatásra talál és a doktor eláll a műtéttől, a festő a művészet mártírjává emelkedik, az orvos viszont megszegi mestersége akapszabályát.

A valóságot ismerjük: Monet szemét megoperálták. Még a héthónapos, fájdalmas utókezelést is elszenvedte. Látott. És a maga módján.

Évekkel ezelőtt egy Monet-kiállításon meghatódva fedeztem fel vitrinbe tett, drótkeretes szemüvegét – ráéreztem volna az akkor még számomra ismeretlen Lisel Mueller-költeményre?

Lisel Mueller
MONET NEM AKARJA AZ OPERÁCIÓT    

Doktor, azt állítod, nincsenek
glóriák Párizs utcalámpái felett,
betegség, amit látok, az öregkor homálya.
Elmondhatom, egy életbe telt,
míg a gázlámpákat angyaloknak láttam,
puhult, foszlott, végül eltűnt
minden körvonal, mit sajnálsz,
hogy élesen már nem rajzolódik elém,
megértettem, hogy a horizont vonala
már nem létezik, ég és a víz, bár sokáig
szétváltak, eggyé olvad nekem.
Ötvennégy év telt el, míg megláttam,
Rouen katedrálisa hogyan épül
a napsugár párhuzamos oszlopaira
s most kiigazítanád fiatalkori hibám:
alapzat és födém szilárd fogalmát,
a tér háromdimenziós illúzióját,
elválasztanád a hidat
repkény-takarójától.
Hogyan magyarázzam, hogy
a Parlament épülete minden este
a Temze olvadó álmává válik?
Nem térek vissza az egymást nem ismerő
tárgyak világába, mintha a szigetek
nem egy hatalmas földrész
elveszett gyermekei lennének. A világ
fényözön, s a fény azzá válik, amire vetül,
víz lesz belőle, tavirózsák úsznak a vizen,
a víz fölött, a víz alatt,
lila, mályva és sárga,
fehér és égszínkék lámpákká olvad,
apró öklök adják tovább a napsugarat
oly szaporán, hogy csak a hosszú,
áramló szőrszálak képesek
elkapni ecsetem belsejében.
A fény iramát festeni!
Súlyos formáink, e hosszúra szökők,
a léggel lángolók, melyek
gázzá varázsolják csontunk, bőrünk, ruhánk.
Doktor, ha látnád, hogyan
öleli magához a menny a földet,
s vég nélkül duzzad a szív, hogy
befogadja a világot végtelen, kék páráival.

Handi Péter írásai a blogon | Handi Péter írásai a Liget folyóiratban