Nemzeti információraktárunkban tátonganak az üres polcok. Ma sem vesztette érvényét, amit I. Rákóczi György fejedelem békebiztosa írt a linzi béketárgyalásokról: rossz döntések születnek, ha az információ kevés, ha hiányos, ha netántán tudatosan elferdített.
Hogyan is tudhattunk volna a Deltawerkenről? 1953 februárjában különösen fogadták volna, ha valaki a távoli nyugati világ árvízkatasztrófáját emlegeti. Mindenki a túlélés koreográfiáját tanulta, híreket remélt még eltűntekről, foglyokról, kitelepítettekről, látogatási engedélyt a letartóztatottakhoz, a bányában dolgozó elítéltekhez. És különben is már az egész keleti blokk a halálát várta.
Miért is kellett volna tudnunk róla, hogy valahol az Északi-tenger nyugati partvidékén gátat építenek. Na és! Szibériában hatalmas folyókat terelnek el, sőt, az irányukat is megfordítják, gigantikus vízi erőművek győzedelmeskednek a természet felett, és 1957-ben szovjet befolyásra Ausztria is megköti Csehszlovákiával a szerződést a wolfsthal–pozsonyi dunai vízi erőműről, első elemét a nagyszabású, az egész Dunát bilincsbe verő koncepciónak.
1977-ben, amikor aláírtuk a bős–nagymarosi erőműtervet, Hollandiában már az előző évben döntött a parlament. Bontják az óriásgátat, és az ökológiai követelmények szerint építik keservesen a teherbíró újat, a mobil-gátat. Hamarosan már Közép-Európa vizei miatt is felizzottak az érzelmek. Amikor az osztrákok áthelyezték Hainburgba a vízi erőmű tervét, Csehszlovákia nemzeti érdekeire hivatkozva tiltakozott, a hágai nemzetközi bírósághoz készült fordulni. Bécsi barátaim leveléből tudtam, hogy a hainburgi erőmű ellen tiltakozókat Konrad Lorenz vezeti azzal a meggyőződéssel, hogy az emberiség nem felejtheti el önkorlátozó képességét. Hírek jöttek, hogy az Aral-tó 1960 óta vizének csaknem a felét elvesztette, a folyóelterelések és a folyóvizek esztelen öntözésre történt maximális kihasználása miatt. Az Aral kiszáradása visszafordíthatatlan, környezeti élővilágának fajai közül több mint a fele elpusztult, de nem tudtuk, valójában mi igaz, mert 1984 tavaszán hírzárlat volt környezeti ügyekben, és szánalmas tiltás: „aki tiltakozik a vízlépcső ellen, megérdemelne egy kunyhót Szibériában”. A következő évben végre sok minden nyilvánosságra kerül a Duna ökológiájáról... és folytatódik a huzavona.
1986-ban, amikor a királynő az alkalomhoz illő kék kalapjában felavatta a Oosterschelde környezetmentő védőművét, mi a török kiűzésének évfordulóját ünnepeltük, és a konferencián egyik ifjú barátom egy szamizdatban mutatta: a Szigetköz ki fog száradni.
S most, hogy már évek óta Közép-Európa lettünk, a Kárpát-medence lakói megengedhetik még maguknak, hogy ne tanulják meg az Oosterschelde-öböl túlélését? A választ a század kihívására? A tudomány és a hatalom engedelmeskedését a természetnek? Hogy ne vegyük tudomásul a vízparti népek évszázados tapasztalatait, az együttműködés készségét?
1859 tikkasztó nyarán Rómer Flóris, az akkor még győri gimnáziumi tanár bejárta a Balaton-felvidéket gyalog, s egy sereg ökológiai megfigyelést is leírt. Mert – amint megállapította – csakis fáradságos tanulmányokkal kerülhetjük el, hogy „az álpolgáriasodás mindent elnyelő örvényében elmerüljünk”. Akadémiai tagsággal ismerték el kortársai, de ő inkább a következő nemzedékek megértését kereste, csak a jövő ifjúságában bízott, s nem várt többet, mint hogy „a létrehozottakat csonkítatlanul tartsa fel és védje meg, nehogy gyávasága miatt megvetnünk, vagy tétlensége és tudatlansága miatt pirulva kelljen eltagadnunk”.
-------------------------------------------------------------
PDF | Adobe Acrobat Reader
Az e-könyvekről és az e-könyv olvasókról a wikipédián talál magyar nyelvű, összefoglaló leírást.
