Liget 2009 / 12 | Horgas Judit – ENIGMA
A tengeralattjáró rádiós másodtisztje idegesen gyűrögette a Kriegsmarine pecsétjével ellátott borítékot. Sürgős utasításokat kellett továbbítania, tűzparancsokat a térségben állomásozó haderőknek. Az elsőtiszt jó tíz perce nyomta a markába: STRENG GEHEIM! A nagy vörös betűket hunyt szemmel is látta, úgy táncoltak előtte, mint két évvel korábban a piros harisnyás varsói szajha, akivel csupán egyetlen éjszakát töltött, de képzeletben olyan sokszor idézte a jelenet minden pillanatát, hogy szinte kézzelfoghatónak tűnt. Az U-110-es még mindig nem válaszolt. Számtalanszor hívta, de a rádióhullámok mintha az üres vízbe csapódnának: a hajónak nyoma sincs. Az utolsó üzenet szerint egy angol konvojt követtek.
Heinz, az U-110-es másodtisztje néhány hónapja még mellette szorongott a hamburgi gimnázium szétfarigcsált padjában, ahol gyorstalpaló kiképzésen az üzeneteket titkosító Enigma gép kezelését tanulták. A hirtelenszőke, mindig szipogó fiú remegő kézzel állítgatta a bonyolult masina forgótárcsáit, és olykor gyors mozdulattal kabátujjába törölte az orrát. Most meg nem válaszol. Ismét a borítékra pillantott. STRENG GEHEIM! Szigorúan titkos. Ha az U-110-zel történt valami, a parancs rossz kezekbe juthat. Az utasítás egyértelmű: az Enigmával kódolt üzeneteket csak biztonságos körülmények között továbbíthatja. A telefon felé nyúlt, hogy az elsőtisztet értesítse, amikor az U-110-es végre visszajelzett, és átmeneti technikai hibával magyarázta a késedelmet. Vigyorogva pötyögtette a gép billentyűit. Heinznek sosem volt erőssége a mechanika.
Az U-110-es fedélzetén az angol királyi flotta Bulldog nevű rombolójának rádiós tisztje egy kibélelt, vízhatlan ládába rakosgatta az elfoglalt tengeralattjáró kódkönyveit, a hajó Enigma gépét és az elfogott üzenetet. A Bulldog legénysége Baker-Cresswell kapitány irányításával kihalászta a jeges vízből a német katonákat. Az érthetetlen okból Kankalinnak elnevezett, szigorúan titkos hadműveletben az angolok harmincnégy hadifoglyot ejtettek, tizenöten haltak meg a támadásban, Lemp parancsnok pedig eltűnt: mikor rádöbbent, hogy a több találatot ért, sorsára hagyott tengeralattjáró mégsem süllyed el, megpróbált visszaúszni a fedélzetre, hogy a kódkönyveket megsemmisítse. Többet nem látták. Heinz Wilde a túlélők között volt, a háború után Egyiptomban nyitott vegyeskereskedést. Valóban nem volt erőssége a mechanika.
A Bulldog zsákmányát a legnagyobb titokban szállították Bletchley Parkba, az angol kódfejtők központjába. A háború kitörése előtt pár héttel, amikor a lengyel titkosszolgálat már biztosan tudta, hogy a németek megtámadják őket, kódfejtőik átadták a szövetségeseknek az Enigmák feltöréséhez vezető kulcsot. A kódkönyvekkel és a géppel a kezükben az angolok így az üzenetek jelentős százalékát megfejthették. Bletchley Park vöröstéglás, sokablakos épületében mindenféle csodabogár gyűlt össze: sakkbajnokok, nyelvészek, matematikusok, keresztrejtvényszakértők. Különös módszerekkel keresték az új munkatársakat, egy alkalommal napilapban hirdettek keresztrejtvényfejtő versenyt, és akik tizenkét perc alatt megoldották a feladványt, hamarosan látogatót kaptak: egy öltönyös úriember szegezte nekik a kérdést, akarják-e tehetségüket a haza szolgálatába állítani.
Alan Turing, a Nyolcas Kunyhó nevű egység vezetője nem keresztrejtvényfejtéssel került a kódfejtőkhöz. Amikor a vízhatlan ládából kiemelték az Enigmát és az asztalra helyezték, gyengéden végigsimította a fekete billentyűzetet és a fogaskerekeket. Az írógéphez hasonlatos, fadobozba zárható szerkentyű puszta látványa is izgalomba hozta, hát még az érintése. Az Enigmát egy német mérnök fejlesztette ki az első világháború végén, és feltörhetetlennek hitték, amíg a lengyel matematikusokból és kriptológusokból álló csoport meg nem találta gyenge pontjait. Ez a gép végre igazi kihívást jelentett Turingnak, aki hatéves korától a matematika bűvöletében élt, és huszonnégy évesen egy absztrakt számítógép matematikai modelljét vázolta fel.
A humán tárgyaktól viszolygott, nem tudott helyesen írni, fogalma sem volt az Újtestamentumról, többször megbukott az érettségin, de a cambridge-i Royal College elvégzése után a Princeton Egyetemen doktorált. Hazatérve Wittgenstein előadásait hallgatta, és alaposan összevitatkozott vele a matematika lehetőségei és korlátai kapcsán. Csak a legközelebbi barátainak árulta el, hogy az angol kódfejtőknek dolgozik, és az Enigmáról is mindvégig hallgatott.
Joan Clarke, a Nyolcas Kunyhóban dolgozó matematikusnő látszólag a németektől zsákmányolt kódkönyveket lapozgatta. Olykor a szétszerelt gépbe feledkező Turingra pillantott, szeme sarkából figyelte, ahogy szerelmesen simogatja a bakelitkorongokat, a bronztüskéket, a kapcsolótábla áramköreit és jellegzetes, olvashatatlan kézírásával oldalakat zsúfol tele. Három napja voltak jegyesek. Turing egy különösen hosszúra nyúlt munkanap végén vonta félre, és úgy kérte meg a kezét, mintha matematikai egyenletet vezetne le, precízen, az apróságokra is ügyelve: a sötétkék dobozkából elhúzott jegygyűrű éppen megfelelő méretű volt. Egy pillanatra megszorította a kezét, miután a dísztelen aranykarikát az ujjára húzta, de nem csókolta meg. Azóta sem. Bletchley Park mindennapos forgatagában a többiek ügyet sem vetettek az ilyen bornírtságokra, másnap kapták az értesítést az Enigma érkezéséről, és Alan Turing mintha megfeledkezett volna az eljegyzésről.
A Kriegsmarine Enigma gépének négy tárcsája volt. A háromtárcsás gépek 16 900 leütésenként ismételték magukat, ezért a németek különösen ügyeltek, hogy pár száz leütésnél hosszabb üzeneteket ne küldjenek. A negyedik, kézzel áttekerhető tárcsa további variációkat jelentett. A haditengerészet a Wehrmacht és a Luftwaffe eljárásait is szigorította: titkosítás előtt minden üzenetet egy kódkönyv alapján készítettek elő. A Kurzsignalheft táblázatai szerint a mondatokat négybetűs kódokká alakították. A tüzelőanyag-vételezéstől a utánpótlást szállító hajókig jószerével minden lehetséges üzenetet előre kódoltak: térkép-pozíciókat, kikötő-neveket, országokat, fegyvereket, időjárási jelenségeket, ellenséges pozíciókat és hajókat. Egy másik könyvben az azonosító és üzenetkulcsok voltak. A könyveket vízben oldódó vörös tintával nyomtatták, hogy ha támadás érné a tengeralattjárót, a tengerbe kerülve azonnal megsemmisüljenek. Ezt a sokszorosan védett kódot kellett Turing csapatának feltörnie, de a feladat a kódkönyvek birtokában sem volt egyszerű.
Christopher Morcom egy osztállyal járt felette a drága dorseti magániskolában, amelynek igazgatója az első év vége felé aggódó levelet írt a Turing-szülőknek: a fiú csak vesztegeti az idejét az illusztris intézményben, hiszen nyilvánvalóan nem vágyik igazi műveltségre: csupán a tudományok érdeklik.
Az idősebb diák figyelme és barátsága kapaszkodót jelentett Alannek, akit tanárai tehetsége és kiemelkedő fizikai teljesítményei ellenére sem becsültek. Evezett, biciklizett és vitorlázott, de legszívesebben futott: így vezette le az indulatait. Az olimpián is indult volna, ha edzés közben meg nem sérül, és még a harmincas éveiben is alig pár perccel maradt el maratoni távon futott teljesítménye a világbajnokétól. A szüleivel ritkán találkozott: apja Indiában szolgált mint köztisztviselő.
Morcomhoz fűződő barátsága az évek során egyre mélyült, és idővel az alacsony, fehér bőrű fiú lett Alan számára a legfontosabb ember. Együtt vizsgálták a különféle matematikai problémákat, Einstein relativitáselméletét, amelyet minden segítség nélkül értelmeztek, és Turing még arra is hajlandó volt, hogy vasárnap délutánonként elkísérje barátját egyik tanáruk házába, ahol Christopher zongorázott és gramofonlemezeket hallgattak. Aztán Morcom tizennyolc éves korában tuberkulózisban meghalt, Turing meg elmélyedt a kvantumfizika új lehetőségeket kínáló tudományában, hogy megtalálja holt barátja szellemét.
A lengyelek már a háború előtt kidolgoztak egy elektromechanikai szerkezetet, amit hatásossága miatt bombának neveztek. Ezt fejlesztette tovább Turing, és mivel a gép külső borítása bronzból készült, a kódfejtők Bronz Isten-nőként emlegették. A bomba kizárásos technikán alapult: sok ezer tárcsaállást tesztelt, jelentősen csökkentve a lehetséges variációkat, így a maradékot kézzel, néhány óra alatt végigpróbálgathattak. Az üzenet elküldése után 3-6 órával az angolok rendszerint már tudták, mit terveznek a németek. Mindezt a legnagyobb titokban kellett tartani, mert ha a németek megsejtik, hogy az Enigma kódját feltörték, új rendszert használnak. Ezért a legmagasabb biztonsági fokozatnál is titkosabb ügyeket Ultra Secretnek nevezték, röviden Ultrának. Az így szerzett információkat minden esetben álcázták: ha kódolt üzenetből értesültek egy tengeralattjáró pozíciójáról, repülőgépet küldtek a térségbe, amely „véletlenül” észrevette a német hajót.
Egy alkalommal nem volt elég idő, ezért Churchill engedélyét kérték, hogy az Észak-Afrikában állomásozó Rommelnek utánpótlást szállító hajókat elsüllyesszék. A németek gyanakvását hamis üzenettel altatták el, amelyben a miniszterelnök személyesen gratulál az akcióhoz egy nápolyi kémnek és szolgálataiért jutalmat ígér. Dönitz tengernagy azonban az egyre növekvő veszteségek láttán eltűnődött, hogyan lehetséges, hogy a szövetségesek hajói és repülői a legváratlanabb pillanatokban és helyeken bukkannak fel. Vizsgálatot indított, és bár az angolok titkára nem derült fény, német alapossággal lecseréltette a beállításokat tartalmazó könyveket. Eltelt némi idő, amíg a Bletchley Park-i kódfejtők áttörték az újabb akadályt.
képek | bbc.com
RETRO-LIGET
avagy mit írtak, hogyan írtak a Liget szerzői öt, tíz vagy éppen huszonhárom évvel ezelőtt:
jellegzetes, az akkori és a mai időkről is szóló részletek.
