Alain Badiou idézi a 20. századról írt könyve elején Jean Genet előszavát, amelyet A négerek című darabjához írt. „De hát mi is az a fekete?” – kérdi, majd rögtön hozzáfűzi: „És főleg: milyen színű?” A napi híreket böngészve óhatatlanul is mindig ez a kérdés jut eszembe. Egyre szembetűnőbb ugyanis, hogy a mai magyar politika kissé idegesen igyekszik mindenen ujjlenyomatot hagyni. Lehet itt valami, talán a vallásoktól vagy a múlt századi hivatalos ideológiáktól megörökölt vonzalom a totális narratívák iránt: hogy lehetőleg semmi se maradjon ki, az élet minden mozzanatának legyen jelzés-értéke, politikai súlya, legyen belőle hovatartozási kérdés. A mai politikai kultúra az égvilágon mindent nyersanyagnak tekint, amin retorikai eszköztárát gyakorolhatja, hogy a megfelelő pillanatban vissza lehessen utalni az aktuális kérdésekre, mindent vissza lehessen vezetni a politikumra, legyen szó bármiről: színházról, vagy sportról, építészetről vagy gazdálkodásról. A lényeg, hogy semmi se maradjon érintetlen, és a lehető legkevesebb áttétellel mindent gyorsan nemzeti vagy nemzetközi sorskérdéssé lehessen transzformálni. Ebben sincs sok különbség jobb- és baloldal között: az egyik részről legyen minden politikailag korrekt, gender-semleges, neutrális, a másik részről legyen minden tradicionális, hazai, törzsgyökeres. Ha pedig a kettő esetleg nem egyértelműen megkülönböztethető, akkor kész a baj.
Most például azon eshet gondolkodóba az elkötelezett szavazó, hogy miként is viszonyuljon az utcájában sorakozó akácokhoz: ha nemzeti érzelmű, vélte eddig, szeretnie kell ezeket a fákat, mert áttételesen a magyar tájat, a magyar méheket és magyar mézeket védi, hiszen mindenütt ott bólogatnak a legújabb gazdasági felvirágzás és szabadságharc eme jelképpé emelt növényei. Elvégre hányszor tolult bortól zsibbatag nyelvére eddig is a nóta, „akácos úúúút, ha végigmegyek raaaajtad én…” – hát mi lenne ebből az öltönyös eurokraták jeges ujjai közt? És erre tessék, az egyik hírportál előássa a parlamenti házelnök korábbi, kurzus- és szellemváltás előtti nyilatkozatát, hogy az a nyamvadt ákác „súlyos történelmi tévedés” meg „tájidegen, agresszív növény”, az őshonos magyar növény- és állatfajok rákfenéje, úgyhogy „találóbb jelképet nem is találhattak volna a szocialisták”. Mindezt persze csak azután, hogy az akkori miniszterelnök „akácfa-mozgalmat” hirdetett, amely, tekintve az indítvány forrását, csakis kártékony lehetett.
Az így előálló kognitív disszonancia közepette mit tehet a szavazó? Szeretve gyűlöljön, vagy gyűlölve szeressen, mint a nagy romantikus regényekben? Elemezze higgadtan a helyzetet – az akác csakugyan invazív faj, tényleg agresszívan terjed, de a telepített erdők egyes régiókban segítenek megakadályozni a talajeróziót… ám az ilyen analízis túl összetett, és nem lehet vele érzelmileg azonosulni – kövesse akkor elvszerűen a pillanatnyilag kijelölt irányt? A tájidegen szocializmus szimbólumát lássa az árokparton vagy a gazdasági szabadságharc maga a tájidegen? Miért is nem gondolkodott előre a tisztelt felszólaló és nevezett meg más invazív fafajt a gaz baloldal jelképéül, például a gyorsan növő, ellenálló, de talajromboló feketefenyőt, amely maga alatt minden aljnövényzetet elsorvaszt?
A fentiekből okulva – mint gyorsan tanuló állampolgár – javasolnám a politikai technikusoknak, hogy sürgősen osszák föl maguk közt a hazai flóra- és fauna többi emblematikus növény- és állatfaját is, hogy a választópolgárok efféle alapvető kérdésekben a jövőben tisztábban láthassanak. Mennyivel épületesebbek lesznek így a parlamenti viták is, nem beszélve arról, hogy e föld oly bosszantó és érzéketlenül pártsemleges volta végre megszűnik – az utolsó fűszálig.
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
