AVAGY HOGYAN ÉLJÜNK SZABAD ÉS BÁTOR ÉLETET
Ibsen Hedda Gablere a Radnóti Színházban

A televíziós valóságshow műfajának elterjedésével a bulvársajtó a szereplőket (a „villa­lakókat”) a műsor címének (Big Brother, Való Világ) rövidítését tartalmazó konstruált névvel illeti: BB Évi, VV Olivér. Kamerák elé terelt, rava­szul összeválogatott „fiatalok”, akiket szociálpszichológiai modell­kísér­letet utánozva összezárnak egy térbe. Egymás kiszorításán kívül semmi ko­moly dolguk nincs. A kicsinyesség sívó homok­pusztasága ez. A foteljébe kövesedett televízió­néző pedig tele szájjal röhöghet a ketrecben egymást csip­kedő fiúkon és lányokon, néha alantas és átlátszó taktikázá­sukon, rettenetes korlátoltságukon és műveletlen­ségükön – végre nyeregben érezheti magát. Ezekből a műsorokból sajátos üresség árad.

A 19. század végének dán társadalma és a mai magyar virtuális valóság között természetesen jelentős különbségek vannak, mégis akad párhuzam Hedda és a villalakók közt.

A Radnóti Színház előadásának kritikusai leginkább arra panasz­kodtak, hogy a cím­szerep­lő, aki mindenkit irá­nyítgatni akar, végig­unatkozza-fanyalogja a darabot, pózol, maníros, hiteltelen. Pedig épp az az érdekes kérdés, hogy miért ilyen ez a Hedda. Valló Péter rendezésében Petrik Andrea kiküszö­böli játé­kából a színpadias hiszté­riázás szokott eszközeit, hogy valami ennél is borzal­masabbat állít­son a helyükre: a teljes benső ürességet.

Itt minden ebből a benső ürességből következik: a semmittevés rettenetes unalma, az emberek savanyú lesajnálása, a szigorúan párban járó végtelen irritálhatóság és mások iránti teljes érzé­ket­lenség. Olyan ego­centrizmus ez, melynek középpontjában immár semmi sincs, csak egy lassan és meg­állít­hatat­lanul terjeszkedő sivatag. Hedda súlyosan fogyatékos, hiánybeteg, bár teste karcsú, ruganyos és fiatal. Alig maradt benne valami eleven, valami emberi. Pár száza­léknyi ép szövet tartja életben – addig, ameddig. Most ment férjhez, s a különféle elvárásokkal közelítő világ mérhetetlenül a terhére van: nincs mivel reagálnia rá. Ezért nem akar botrányt. A világgal már csak a világ kedvéért tartja a kapcsolatot. Kínkeser­vesen magára erőltetett monda­­tokban beszél, jóformán minden szavát idéző­jelbe teszi (ezt hiszik, tévesen, színészi modoros­ságnak), amit környezete vagy nem mer, vagy nem tart illendőnek észre­venni. Gúnyos és fölényes visel­kedése valójában az őt is nyomasztó semmi elé vont paraván.

A magában hordozott űrben Hedda két érték elszáradt marad­ványát őrizgeti: a szabadságét és a bátorságét. Absztrakt fogalmak. Szabad és bátor élet azonban csak valamilyen érték elismerésével, illetve cél szolgálatában lehetséges. A szabadság és bátor­ság értéknek tételezéséből még semmi sem következik, ha csupán ezek jegyében próbálnánk élni, az úgy festene, mint egy mellék­nevek­ből összerótt mondat, amelyből épp csak az állítmány hiány­zik. Heddát világéletében eltartották, nem kellett sem dolgoznia, sem valamiért megküzdenie, semmilyen értéket nem talál meggyőzőnek és semmilyen tennivalót méltónak: a szabadságot a külső korlátok hiányának gondolja, merőben negatív liberalizmusa ezért nihilizmussá és a fennálló megvetésévé alakul. Így kerül párhuzamba a jövő új ember­típu­sával, akit a média idomít fogyasztóvá, aki passzívan válogat a dömpingcikkekből és semmit sem tart elég jónak, aki a folyamatosan áradó szórakoztatástól kába, unott, céltalan és üres. Petrik Andrea közönyös megvetését a mai villalakók és plázacicák gesztusaival fejezi ki.

Nihilizmusa végpontján, utolsó autonóm döntését meghozva főbelövi magát tábornok apja pisztolyával. Ám ez csak a csattanó: a drámai történés nem ez.

Hedda fagyos szavait jóformán egyetlen alkalommal izzítja át a szenvedély: mikor az átmulatott éjszaka után hajnalban hazatántorgó férjétől tudakolja, mi történt kollégájával, Lövborggal. Hedda megértésének ez a látszólag mellékes jelenet a kulcsa.

Heddát mindennél jobban nyomasztja saját üressége. Már csak két kérdése maradt, ami szenvedélyesen érdekli:

a) Lehetséges-e itt egyáltalán szabad és bátor élet?
b) Képes-e ő így élni?

Ha az a) kérdésre igen a válasz, a b) még nyitva marad, de ha már az a)-ra is nemleges válasz érkezik, a b)-nek semmi értelme. Mivel Hedda magában csak ürességet hordoz, a választ a külvilágban keresi: az égő szemű Lövborgban véli megtalálni, aki ezeket az értékeket eséllyel kép­viselheti. Hogy a férfi szabad és bátor emberként él-e, Hedda számára a legsúlyosabb, egészen léte gyökeréig ható egzisz­tenciális kérdés. Hajdani megismerkedésük után nem szerelem bonta­kozott ki közöttük: valójában bizonyítási eljárás zajlott, amelynek végén Hedda hite súlyosan megrendült. Tudomására jutott ugyanis, hogy Lövborg egy vöröshajú énekesnő ágyában keresi az élet értelmét. Heddában meghalt valami, s mint tábornok-lány, pisztolyt fogott a férfira, hogy megölje, s ezzel megmentse a méltatlan élettől. A fegyvert végül nem sütötte el. Ezzel saját gyávaságáról is sikerült megbizonyosodnia. Férjhez ment az érdektelen Jörgen Tesmanhoz – leginkább azért, hogy ne kelljen naphosszat különféle udvarlók nyálas bókjait hallgatnia. Maradék erejével kivárásra rendezkedik be. Ha Lövborg végleg kudarcot vall, onnantól az ő lelke is halott.

A duhajkodó Lövborgot a végső lezülléstől megmentő Elvstedné képviseli a hagyományos, pacifikáló, szocializáló, társadalomba illesztő, letelepítő nőt. Közös erőfeszítésük gyümölcseként, az integráló törekvés sikereként születik meg Lövborg könyve. Elvstedné megkezdte a lázadó hérosz fegyelmezett antialkoholistává, szalonképes figurává, pénzt kereső sikerszerzővé formálását. Hedda szemében, aki gyűlöli a meghunyászkodást, nincs ennél megvetendőbb életpálya. A Petrik Andrea által megformált karaktert nem elsősorban a féltékenység mozgatja, mikor a nevetsé­gesen összetartó párocska ellen fordul – ahhoz túlságosan üres már a szíve –, hanem a maradék ideálok meg­semmi­sülése fölött érzett düh.

Valló Péter bizonyos karaktervonások felerősítésével új oldalról ragadja meg Hedda Gabler alakját és eltávolodik a féltékenységi dráma koncepciójától. Petrik Andrea játéka, úgy is fogalmazhatunk, kifejezetten kellemetlen. Rossz érzés megpillantani a vákuumot, a semmit, a kozmikus unalmat – ám ez a rendezés épp akkor ér célba, ha végigéljük az ürességgel viaskodó címszereplő gyötrelmeit.

fotó | Dömölky Dániel

Ács József írásai a blogon  |  Ács József írásai a Liget folyóiratban