Néhány hónapja a müncheni Képtárban rendhagyó kiállítást láttam, ahol a művészettörténeti stílusokat provokatív összehasonlításnak kitéve, a klasszicista, romantikus és impresszionista festmények közé tettek néhány avantgárd, szürrealista és absztrakt képet. Egy efféle manipulatív, de hatásos koncepció mi másra támaszkodhatott volna leginkább, mint a művészet kiapadhatatlan forrására, a nő ábrázolására. Elegáns asszonyokat, közönséges szajhákat, táncoló úrhölgyeket, pöffeszkedő dámákat láttam, olykor igyekeztem vélt és valós helyzetükbe élni magam.
Valahol félúton, az izmusok és nők versengése közepén, megpihentem, épp Max Slevogt festménye előtt. Mintha egy bérház belső udvarán állnék koszos topánkában, viharvert ruhában, s a hallgatózó szomszéd szerepét magamra öltve máris odasettenkedem az ablakhoz, kezem gyakorlott mozdulattal tapad a párkányra, lábujjhegyen tartom magam, és lélegzetvisszafojtva nézem a jelenetet.
A szoba puritán, az asztalon szerény vacsora, két ember egymással szemben, testük fáradt, ruháik kopottak. A fiatal hölgy nyakára kötött fekete pánt felidézte bennem Manet az Urbinói Vénusz ihlette kacér prostituáltját, hosszú fehér ruháját leginkább sokszor levetett hálóingnek gondoltam – számomra egyértelmű volt: egy önsorsrontó lány színjátéka ez a munkában megfáradt férfi előtt. Elméletem azonban sehogy sem akarta megállni a helyét, már csak a cím miatt sem, Feierabend (máshol Feierstunde) ugyanis nem egyszerűen a munkaidő végét követő szabad estét jelent, hanem ünnepélyes alkalmat is, így a következő pillanatban gyereküket váró jegyespárnak hittem őket, majd inkább titkos szeretőknek, a nőben hol a kihívó femme fatale-t, hol egy magát merésznek mutató, hiszékenységre hajló kislányt látva.
Hamarosan kiderült, ez a szegényes hajlék valójában nem akar többnek mutatkozni egy szerelmes pár otthonánál. A félretolt estebéd mellett ülnek, én pedig az ablakuk alá lopózó szomszéd kíváncsiságával próbálom megfejteni, mitől olyan rendkívüli ez. „Ha az értelmét ragadnám meg, valahogy így hangozna: A szegényeknek is joguk van az élet asztalához ülni” – írja Slevogt e képről a feleségének címzett levelében. A konkrétumok lényegtelenné válnak, nem számít, hogy leendő édesanya, szemérmes ifjú hölgy vagy jobbsorsú utcalány – esetleg ezek bármiféle kombinációja –, már csak a szeretőjével folytatott párbeszédet figyelem. Mintha a vakmerő hullócsillagokkal telezsúfolt univerzum lecsendesedne, s a zuhanások moraja után egyedül ők maradnának.
A szinte örökkévalóságba hajló nyugalom és a pasztell békés atmoszférája a szoba faláról romantikusan pattogzó vakolatban is érződik, de az egyhangúságot megtöri a mesterkéletlen játék. S e játék nem is bonyolult, évezredek óta léteznek áthágandó szabályai, ám annál nehezebb az egymás közti határvonalak megérzése, és annál sérülékenyebb a feszegetése. Egyszerre kell hazudni különböző álarcokkal és őszintének lenni valami mással; elutasítónak mutatkozni és az apró rezdüléseket viszonozni; mindebben önfeledten sodródni úgy, hogy mindig pontosan tudjuk, hol a helyünk.
Ez a kedves jelenet nem csupán epizódja a hosszúra nyúló játéknak, hanem annak idilli állapota, mely nem keverendő össze a játszmával, melynek végén az egyik fél győzelmet arat a másik felett. A szabályok halmazának betartása helyett egyetlen törvény létezik: a legnagyobb gonddal pattanásig feszíteni minden húrt, és nyugalommal vállalni annak kockázatát, hogy abban a pillanatban, amikor sorra mindegyik elszakad, jelen leszünk-e vagy a játék csöndben szertefoszlik. S függetlenül attól, jogunk vagy érdemünk van-e az „élet asztalánál” lakomázni, végül eldől, a nő mindent odaad, vagy semmit sem.
