2012. 11. 06. keltezéssel bélelt borítékot kaptam postán, feladója Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke. Valami kemény tárgyat tapintottam a papíron át, s ezt a beüvegezett-keretezett, akasztóval ellátott képet találtam benne:

A hátoldal közepére ragasztva cédula s. k. aláírással:

A kép mellett képeslap:

A képeslap hátoldalán szöveg:

Sajnos, az alelnök levelét nem hagyhatom válasz nélkül, mint öt éve, amikor hasonló gesztussal, feltétezve hűségemet Lakitelekhez, oklevéllel lepett meg – akkor egy kézlegyintéssel elintéztem. Ma ez súlyosabb provokáció, és arra indít, hogy én is emlékezzek és kérdezzek, mindenekelőtt: mi az a “Lakitelek”, amihez hű maradtam.

Aki ragaszkodik ahhoz a széles körben elterjedt – bár téves – véleményhez, hogy a zene mindenképpen „valami szép, dúdolható dallam, kísérettel”, az ne menjen a Budapesti Fesztivál Zenekar modern zenei estjére. A zene ennél sokkal tágabb fogalom, kifejezési forma: különféle magasságú, hosszúságú és jellegű hangokkal. Belefér a „szép, dúdolható dallam” is, de lényegesen gazdagabb világ. Mert mindenféle érzést és gondolatot kifejezhet; akár a zűrzavart vagy a bizonytalanságot is. A zene különleges nyelv. És legalább olyan sokrétű, mint a szavakkal „dolgozó” nyelv.

Aki viszont erre a sokféleségre, végtelen gazdagságra kíváncsi, az bízvást menjen a BFZ következő modern zenei estjére. De csak akkor, ha valóban levetkőzte a „dúdolható dallam” féle előítéletet, s azzal a nyitottsággal ül be a hangversenyre, hogy „no, lássuk, mi mindenre képes a zene!”. Én – úgy érzem – ezzel a nyitottsággal ültem be a BFZ szeptember 20-i hangversenyére, de bevallom, még így is értek meglepetések.

FÉNYCSÓVA LOBBANT

A tegnapot most váltja föl a holnap.
Sötéten silbakolnak még a fák.
Az ut köves, házszegte pusztaság.
Utolsó fénye huny a csillagoknak.

A karavánja jár e pusztaságnak.
Némán söpörnek. Ködbe vész a por.
Halk hamvazás dereng az ég alól.
A nap, a nap! sugják a sanda árnyak.

És gyors ütemben ébredez a forma,
A szin, a hang – dóm és gyár büszke orma
Az égbe barnul és dalolni kezd.

Harang és kürtő szólal, a siket,
Vak éjszakát riasztva hosszu jajjal.
Az élet fölzeng: itt a drága hajnal!

FÖLDHÖZRAGADT FOHÁSZOK

A bőség zavara

Ments meg a takarékosságtól, uram. Ne húzzák le
zsebem a bevásárlókocsiba szánt érmék, ha a meg-
duzzadt folyó felett átkelek. Gyomrom ne ránduljon
görcsbe, ne fogjon el enyhe szédülés, mikor a mai
lemondásban megsejtem a holnap bőségét. Ne adj
zsebembe lakáskulcsot, mert elhagyom, ne utalj
számlámra bőkezű juttatásokat, mert a vagyon csak
hamis bőr az emberen, ezért iszonyú teher nekem
a felhalmozás. Ha nincs semmim, nem veszíthetek,
uram, a tartalékokat viszont folyton féltenem kell:
váratlan vihar csaphat le földjeimre, lakásomat
megkaparinthatja az ingatlanmaffia, vagy csődbe
mehet a koldusbotokat gyártó vállalat, amelynek
túl optimista részvényese voltam. Csak az az enyém,
amit már feléltem, enyém minden felhajtott pohár víz,
minden elveszített kamrakulcs, de nem az enyém
a mirelit csirke a hűtőmben, sem a baljósan morajló
televízió a nappalimban. A híradóban egy áradás
zavaros képeit látom, és műbőr kanapémra máris
valódi víz csorog, mert szétfolyik, mert elúszik
végül minden apró semmiség, uram.

fotó: Vivian Maier  |  Self Portrait, 1953

Németh Bálint írásai a blogon | Németh Bálint írásai a Liget folyóiratban

TUS ÉS ECSET

A 17. század elején Kínában a Ming-dinasztia uralkodik még, de a felhők gyülekeznek már fölötte. A Koreai-félszigetet nemrég hagyták el az ambiciózus, de hódításaikban megállított japánok, a dél-kínai tartományokban már felkeléseket kell leverni, a mandzsúriai területeken egyre félelmetesebben erősödik a mandzsu törzsek vezére, Nurhacsi, akinek az utóda 1644-től az új, Qing-dinasztia első császára lesz.

Pekingben, abban a császári palotában, amelyet – némi változtatásokkal ugyan, de – ma is megcsodálhatunk, az utolsó Ming császárok neve alatt a palotai intrikák uralkodnak. Fényűzés és pompa közepette jut némi figyelem – ha nem az uralkodók részéről, akkor rangos hivatalnokoktól – a tudományokra és művészetekre is. Ez a periódus a kínai porcelán egyik virágkora: a Wan-li császár uralkodói jegyével ellátott színes vázák és csészék a gyűjtők féltett kincsei. A csaknem fél évszázadon át uralkodó Wan-li idején jelennek meg Kína partjainál a portugálok, spanyolok és hollandok hajói. S ebben az időben ver gyökeret Kínában a katolikus vallás is, elsősorban a jezsuita misszionáriusok tevékenységének eredményeként. Sikereik egyik titka éppen az volt, hogy vallásos művek mellett számos európai tudományos munkát is lefordítottak kínaira, és néhány jeles képviselőjük magas udvari tisztséget is betölthetett: Adam Schall, a német származású jezsuita a Matematikai Tudományok Hivatala elnöke volt, és naptárreformot realizált.

HAGYMALEVELEK

Édes Öcsémuram,

Előző levelemben azt ígértem Kednek, hogy következő históriám kevésbé lesz gyászos. Igyekszem szavamat megtartani, bár ezen történetre sem lehet ráfogni, hogy kedélyes lenne.

Hősnőm, kiről ezúttal írok, falusi parasztasszony, egész életében a maga – sőt másoknak is – ura, jóval túl a nyolcvanon, de még ily korosan is bírta hajdani szépségének nyomait, akár öreg színészné is lehetett volna valamely női magazin címlapjáról.

No de nem a külsejével volt baj, hanem infámis természetjével, mit vagy két héten át a maga mivoltjában tanulmányozhattam. Két fia volt az asszonyságnak, közülük az idősebb mindennap ott járt nála feleségestül, ám hozhatták a gyenge galamblevest, jégbehűtött kompótot, semmibe vevé őket. Egyre a másik fiát emlegette, ki feléje se nézett, s bár nem bírt lábra állni – még felülni se tudott egyedül – és pelenkázni kellett, folyton azt követelte, hogy vigyék haza.

KAVICSFESTÉS

2. ÁTVÁLTOZTATÁS

Jönnek.
Mostanság
nem is kavicsok,
rücskös és amorf kődarabok,
a hegyen kanyargó ösvény mentén
elheverő-kínálkozó, szeszélyes domborzatú
alakulatok,
átlagosak és közönségesek,
amiket alkalmanként fölszedek
a porból;
megmosdatom, lesúrolom,
kipingálom olajfestékkel,
át
változ
tatom.

Most, hogy utánagondolok, megvan már tizenöt éve. A könyvtárban rengeteg szebbnél szebb albumot találtam a kínai festészetről. Vagy ha rengeteget nem is, mindenesetre sokkal többet, mint amennyit valaha egy helyen láttam addig. Akkoriban ezeket a csöndes távol-keleti képeket sokkal többre tartottam az európai festészetnél; de akkoriban alighanem magamat is sokkal többre tartottam, és azt terveztem: keletkutató leszek. Megfejtem az üres képek titkát. Ma már persze sokkal többre becsülöm magam annál, semhogy valakivé akarjak válni – de ez másik történet.

Az egyik albumot lapozgatva tus-festményre bukkantam, amely köd-ülte vízparti tájat ábrázolt: az elmosódó sás felett halvány lampionként dereng a telihold. A kép címe A részeg halász, és csak a felirat olvasása után pillantottam meg a nádak közt ringatózó sajkát meg a sajka mélyén az alvó embert. Tisztán emlékszem a révült mosolyra, a vékony ecsetvonásra, amely a halász ajkán játszott. Mintha egy légy szárnya érintette volna a papírt: de a mosoly, ha elég közel hajolt valaki a könyvhöz, jól látszott. És valósággal eláradt a képen: a nádason, az égen, a lustán szétterülő víz felett; valami derűs fénybe vont mindent, még sokkal inkább, mint a sápatag őszi hold. Ez itt a végső béke – gondoltam –, ezt keresik a nagyokosok. A végső, öntudatlan nyugalom – már nem élet, és még nem halál. Rizspálinkától mámoros halász, akit kénye-kedve szerint sodor a folyó.

WORLD PRESS PHOTO 2012

– A jelzáloghitel-válság abból indult ki – magyarázta kedves Vergiliusom, míg lekászálódtunk a buszról –, hogy a világgazdaság 2007 előtt tele volt befektetni való pénzzel. A japánok a rendkívül alacsony kamatokkal szinte tálcán kínálták a pénzt, s aki a jent más, jobban kamatozó valutára váltotta, némi árfolyamkockázattal nagy haszonra tehetett szert.

A busz elberregett, s mi ott maradtunk a kétszer három sávos út szélén.

– Az aszfalt száraz – mondtam. – Az eső, amin útközben áthaladtunk, még nem ért ide.

– Félsz, barátom? – kérdezte Vergilius. – Ne tartson vissza semmi sem: haladj velem, nézd meg jól, s menj tovább.

– Félek – feleltem. – Tolvajnak nézhetnek bennünket. Elkap a vihar, eltévedünk, mit tudom én… Nem ismerem ezt a helyet. Még sosem voltam Coloradóban.

FÉNYCSÓVA LOBBANT

Az égen fényes üstökös; uszálya
Az ég felétől le a földre ér.
Mondják, ez ama „nagy”, melynek pályája
Egyenes; vissza hát soha se tér.

Csillagvilágok fénylő táborán át
A végtelenséggel versenyt rohan.
Forogni körbe nem tud, nem akar, hát
Örökké társtalan, boldogtalan!

Imádja más a változékony holdat,
A kacéron keringő csillagot;
Fenséges Niobéja az égboltnak,
Lobogó gyász, én neked hódolok.

Szomoru csillag, életátkom képe,
Sugár-ecset, mely festi végzetem
Akárhová mégysz a mérhetetlen égbe,
Te mindenütt egyetlen, idegen!..

(illusztráció: Bálint Endre | SÁPADT NAP és A FÖLDÖNTÚLI GYÁSZ SZÍNE MEGNEVEZHETETLEN)

A vers és a jegyzet megjelent a FÉNYCSÓVA LOBBANT című antológiában | Liget, 2012

microsite képekkel és zenével itt

WORLD PRESS PHOTO 2012

1 A cápa dicsérő éneke.
Magasztallak Téged, Istenem,
és magasztalom az embert,
az én királyomat.

2 Nevekről nincs fogalmam,
hogy én cápa vagyok,
eddig nem tudtam, hogy Te
ember vagy, sejtettem.

3 Az ember nálam is nagyobb,
a tenger megfoghatatlan
királyát most barátilag
legyőzte, de hát jót akar.

4 Nemzedék nemzedéknek
adja tovább a hírt, a tenger
fekete a vértől, a föld fekete
a vértől, a levegő fekete,
mert fél napig éjszaka van.

FÖLDHÖZRAGADT FOHÁSZOK

A királyok udvariatlansága

Ments meg a pontosságtól, uram. Ne hagyd,
hogy kulcsfontosságú megbeszéléseimre
vagy meghitt, baráti találkozóimra időben
érkezzek. Engedj hosszú, mámoros perceket
késnem, hadd legyek udvariatlan, akár egy
elmúlt virágkor utolsó, léha királya, akitől
már nem várnak semmit, ezért nem köti se
szerződés, se adott szó. Hadd kavargassák
lemondóan a kávét a klimatizált tárgyalóban,
hadd csóválják szomorúan fejüket a főtéren,
a virágóra mellett: hát persze, mindig is ilyen
volt, nem is számítottunk másra. Csupán
a késés tartogat lehetőségeket, uram: az esély,
hogy a vonatok kiszámíthatatlansága miatt
elszalasztom a csatlakozást, és a következő
busz csak másfél óra múlva indul. Abban
a másfél órában, abban a váratlanul kipattant
buborékban talán még történhet valami:
unalmamban összebogozhatom a várótermi
óra mutatóit, vagy fény derülhet allergiámra,
miután rózsát vettem egy idős utcai árustól –
és ez sem volna kevés, uram. Álmainknak itt
úgyis hideg, acélidegzetű zsarnokok parancsolnak,
akik egy cseppnyi hibának sem hagynak helyet
felaprózott, szárazra aszalt időnkben. Lassan
már te sem férsz el benne, uram.

fotó: Vivian Maier  |  1953, New York, NY

Németh Bálint írásai a blogon | Németh Bálint írásai a Liget folyóiratban

WORLD PRESS PHOTO 2012

Ütöm a dobot. A vízesés morajával együtt szól.
Egész évben erre várok.
Bátyám és társai egy zarándoknőt cipelnek.
Lóbálják, maguk felé emelik,
már sokat ittunk mindannyian,
egyre közelebb kerülünk hozzá, hogy megidézzük Szűz Máriát.
Az asszony vad táncba kezd:
„most maga vagyok a természet,
belém költözött, az ő hangján szólok,
mossátok le a napokat!”
Őrjöngve veti magát a zuhatag alá:
korbácsolja testét.

HAGYMALEVELEK

Öcsémuram,

olyannyira hiába várok levelére, hogy azt kell hinnem,  haraguszik szegény nénjére, vagy ami rosszabb, túszul ejtették valahol, vagy talán nincs is az élők sorában?

Néha már arra  vetemedem, hogy kételkedni kezdék a Ked, sőt, a magam létezésében is, mert oly semmi az emberi élet, ökörnyál őszi szélben, parányi pók a fonálon, fújja-viszi a Sors ismeretlen célja felé, mint azt a kis asszonyságot is a kastélyból lett kórodában a vélem szemben lévő nyoszolyán úgy összveaszalódva, hogy először gyermeknek véltem. Csupán béhunyt szemű, kortalan barna arca látszódék ki takarója alól, és a feje alatti égőpiros, szív alakú vánkos, melyre ügyetlen kezek a szeretlek szót hímezék.

Hány dolgot kell az embernek egy nap elintézni? 20-at? 50-et? Aláírások, levelek, üzenetek kavarognak a fejemben, de reggel, fölkelés után, állva, a nagykomódra támaszkodva írok egy verset. Aztán száguldhatok is a vonathoz, egy óra múlva az egyetemen már ömlenek a feladatok, melyek elől szerencsére másfél órákra el lehet menekülni előadást vagy szemináriumot tartani. Az utolsó órát le kell mondjam, hirdetem is a korábbiakon, mert vissza rohamban Budapestre.

Közben jön a kollégám, aki a legfőbb segítségem és támaszom volt (sokszor talán én is őneki), a héten szólt, hogy föl akar mondani, öt gyerekét nem tudja tanársegédként eltartani, egy új helyen többet ígértek, nem kérdezem mennyit, azt mondja, hogy már két napja nem tud aludni a döntés miatt, én tudtam, de most valahogy nagyon fáj a veszteség. Vigasz: egy régi tanítványom jön, portrét csinálnak rólam az egyetemi tévén. Nem is vigasz, csak egy kis öröm.

Az előadás alatt valaki rajta van a neten, követjük, mikor jelentik be a Nobel-díjat. (Az egyik házi feladatuk, írják meg saját Nobel-díj köszönőbeszédüket. Már párat fel is olvastak.) Ebben a pillanatban kiderül. Nem Nádas. Egy kínai. A kommentárt olvassák a gépről, kínai Kafka, hallucinációk, vagy mik. Hát akkor nem Kafka, nála egyáltalán nincs hallucináció, az éppen zseniális józanság.

FÉNYCSÓVA LOBBANT

2012. október 11-én volt az antológia könyvbemutatója a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Közreműködők

Jordán Tamás, E. Csorba Csilla, Várszegi Asztrik, Z. Karvalics László, Virág Emese, Spiegl Anna, Hoffer Károly, Vörös István, Horgas Béla, Péter Ágnes, Horgas Judit, Levendel Júlia, Ács József, Kállay Géza

microsite képekkel és zenével itt

Vigasztalanul zuhog az eső. A bevásárlópiac csütörtök délutáni forgalma is megsinyli; az ődöngő, szatyrot cipelő, kockás táskát vonszoló nézelődők a hidegfront zuhéjára úgy csomagolják magukat fóliába, mint a kínai fehérneműárusok saját portékáikat. A szőlők, szilvák, paprikák azonban bizonyára élvezik az égi áldást – alig háborgatják őket.

Nem hallgattam az előrejelzésekre – illetve: hallgattam, csak évek alatt kialakult és zömében beváló stratégiám szerint a hírműsorokban ajánlottaknak épp az ellenkezőjét cselekedtem. Egész nyáron záporral-zivatarral kecsegtettek, ám „csapadékot” csak akkor láttam, mikor gyerekem rám irányozta a kerti slagot. Bezzeg ma! Hideg, folyékony szilánkok áztatják ingemet, bőrömre tapadnak. Már bánom, hogy betértem a piacra – aztán a megspórolt „huncut krajcárokra” gondolok. A kenyér, a felvágott, az alma árkülönbözete elegendő egy holnapi kapucsínóra. Így mulat a magyar. A helyzet mégis elkeserítő. Fedezék sehol, az autóbuszt – ha közelít majd – vízfüggöny takarja.

FÉNYCSÓVA LOBBANT

Panaszom van kelmed ellen,
Hallja kelmed, nap uram!
Mi dolog az, sugarával
Bánni olyan fukaran?

Elballag kelmed fölöttem
Minden istenadta nap,
Kis szobám kelmedtől mégis
Egy sziporka fényt se kap.

Oly sötét van benne, mint a...
Majd kimondtam, hogy mibe’;
Legyen egy kis embersége,
S nézzen kelmed néha be.

Hiszen azt, hogy versirás a
Mesterségem, tudja tán,
Azt is tudja, ily esetben
Nem lehet pompás szobám;

Hogyne tudná, ‘sz hajdanában
Kelmed szinte lantot vert,
Még mikor le nem rudalták
Az Olympról Jupitert.

Szánjon meg tehát kegyelmed,
Kedves kollega uram,
S mátul fogva sugarával
Ne bánjék oly fukaran.

(illusztráció: Szőnyi István | NAPSÜTÉSES ZEBEGÉNY)

A vers és a jegyzet megjelent a FÉNYCSÓVA LOBBANT című antológiában | Liget, 2012

microsite képekkel és zenével itt

Ritkaság, amikor költészet, zene és látvány egyszerre bűvölődik fel. Amikor a múzsák összekacsintanak, és együtt ajándékozzák meg a Szerencsést. Illyés Gyula ritkábban idézett verse, A boulevard Bourdon-on, újra meg újra szól, muzsikál bennem. Igaz, sok mással így vagyok, de általában az éppen tapasztalt jelenség kommentárjaként szöknek tudatomba, mintegy alkalmazom, aranypecsétnek használom a költeményeket.

A boulevard Bourdon-on nem valamiféle apropóra jön elő, értelmileg – azt hiszem – nem is kapcsolom semmihez, hiszen mindenekelőtt a zenéje hat rám.

WORLD PRESS PHOTO 2012

Végy egy jó húsban lévő öreg tyúkot, vágd el minden ízin, törd el csontjait egy mozsárütővel darabokra, végy hozzá egy kis marha- és egy kis borjúhúst. Tedd kevés sóval ne nagyon nagy fazékba, hogy a leves erős legyen; töltsd meg vízzel, tégy hozzá jóféle borsot és új borsot, s egy reá illő fedőt. Ragaszd körül tésztával, tedd üstbe a fazekat, és hagyd ott, ha a víz az üstben már főtt, 5-6 óráig. Ha megfőtt, hagyd jól meghígulni. Nagyjából így kezdődött a tyúkhúsleves története, amikor még baromfiudvarban kapirgált a levesnek való, nem ipari méretű, ám az egyetemes tyúkjogoknak megfelelő ketrecekben. Azért nem a cápauszony-leves receptjével kezdtem, mert azt nem ismerem, nagyanyáim sosem fordultak úgy ki a konyhából, hogy gőzölgő tálban úszkáló cápauszonyokkal kínáltak. Kár. Most meg tudnám ítélni, valóban teljesen ízetlen-e a cápauszony, és a belőle készült leves tényleg amolyan kőleves, amiben egyedül a cápauszony nem fogyasztható. Ez persze a cápák szempontjából mindegy. (Mert igen, sajnos, minden cápauszonyhoz tartozik egy cápa is.)

Ezt csak azért tartottam fontosnak elmondani jó előre, hogy tisztázzam viszonyomat a cápauszonyokhoz. Elhatároztam ugyanis, hogy megismerem a cápák bonyolult kommunikációs formáit, és közlöm velük: az emberiség a kipusztulás szélén áll, s egyedül a cápauszony fogyasztása révén menthető meg. Ez persze nem igaz, de remélem, a cápák nem jönnek rá, így megőrzöm az emberi faj becsületét, legalábbis annak töredékét, vagy: látszatát.