Édes Öcsémuram,
Előző levelemben azt ígértem Kednek, hogy következő históriám kevésbé lesz gyászos. Igyekszem szavamat megtartani, bár ezen történetre sem lehet ráfogni, hogy kedélyes lenne.
Hősnőm, kiről ezúttal írok, falusi parasztasszony, egész életében a maga – sőt másoknak is – ura, jóval túl a nyolcvanon, de még ily korosan is bírta hajdani szépségének nyomait, akár öreg színészné is lehetett volna valamely női magazin címlapjáról.
No de nem a külsejével volt baj, hanem infámis természetjével, mit vagy két héten át a maga mivoltjában tanulmányozhattam. Két fia volt az asszonyságnak, közülük az idősebb mindennap ott járt nála feleségestül, ám hozhatták a gyenge galamblevest, jégbehűtött kompótot, semmibe vevé őket. Egyre a másik fiát emlegette, ki feléje se nézett, s bár nem bírt lábra állni – még felülni se tudott egyedül – és pelenkázni kellett, folyton azt követelte, hogy vigyék haza.
Nem lehet mama, magyarázta szelíden a menye, otthon nincs aki ellássa, még a WC-re se tud kimenni egyedül, de beszélhetett, anyósa csak hajtotta a magáét. Van neköm járókeretöm otthon, mög szobavécém, fogadhattok is mellém valakit, ha annyira féltötök, jobban ellöszök otthon, mint itt.
Nem emlékszik rá mama, hogy a gondozóné, akit utoljára szereztünk, két nap után otthagyta magát? Elüldözte a háztól, így a menye, a fia meg rákontrázott, köllött magának biciglire ülni. Nem mögmondtuk, hogy ne szálljon föl rá, mert baj lösz? Most aztán jól néz ki, mindöne csupa kék-zöld, moccani se bír.
A pátfalvai asszonyságot egy nappal utánam hozták be, és csendes szobánk attól fogvást igencsak hangossá változott. Már a beteghordókat lekiabálta, de ügyetlenök vagytok, az anyátok istenit, jó hogy le nem ejtöttetök, aztán az ápolónék kerültek sorra, őket vízért ugráltatta, de kifolyasd ám azt a csapot, hogy hideg lögyön, nem állom a langyosat! Kora reggel – még alig virradt – az ő hangjára ébredtünk: nővérek, hol a fenébe vagytok, mér nem gyüsztök már mosdatni mög tisztába tönni?
Az ápolónék vidám, cserfes fiatalasszonyok voltak, kik nem sokáig tűrték a tegezést meg az egrecéroztatást, nem emlékszünk, hogy együtt legeltettünk volna disznót, mit képzel maga, hogy így mer beszélni velünk? A fiait is az anyjuk istenivel költögette?
Az öregasszony taktikát változtatott. Kevesebbet dirigált, inkább siránkozott, hogy nem bírja tovább, itt nem csinálnak vele semmit, nem gyógyítják, rácsos ágyban tartják, nem engedik felkelni – mert nem akarják a földről felszedni mama – napról-napra erőtlenebb, belepusztul, ha haza nem viszik. Addig-addig lamentált belelovalva magát a panaszkodásba, míg belezavarodott, és egy délután hosszú, véget nem érő monológba kezdett. Sokáig a kisebbik fiát szólongatta, Jóska, Jóska, gyere már haza, oszt vödd le az ágyamrúl a rácsot, üsd ki ezt a vasat, tudod hogy köll, mint a kocsiszöget, alulról egy kővel vagy a fejsze fokával, de később már bárkivel beérte volna, mert önkívületében otthon vala, a falujában. Egy tégla is jó lönne vagy egy kalapács, hol vannak a szomszédok, hogy éppen most nem gyün sönki? Hé Furák Miska! Szállj már le arrúl a biciglirül, oszt gyere be egy percre. Csak ezt a vasat kéne innen kiütni, hé Miska, nem hallod? szabadítson már ki valaki!
Azon éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtunk, a pátfalvai asszonyság másnap reggelig kiabált. Kezdtem megsajnálni eszement állapotjában, ám amikor azt hallottam, hogy anyátokba az istent, hol vagytok ti átkozott ingyenélők, most mér nem tud egyik se idegyünni, menten elhervadt bennem a szánakozás éledni kezdő csírája, mert lám, kutyából nem lesz szalonna, elesettsége sem változtatott rajta semmit.
A lármás éjszaka után vagy három napig hagymázas állapotban aludt, s magához térvén csendesebben viselkedett, bár kérni és köszönni még mindig nem tanult meg, és sanda pillantásokkal figyelte a szobatársak látogatóit, kivált az enyémeket, mert uram, a Ked bátyja minden nap bejöve hozzám, s nemcsak fiam és leányaim, hanem unokáim is gyakorta felkerestek.
A szög akkor bújt ki a zsákból, amidőn végre – bár ingatag lépésekkel – besétált hozzá Jóska, a kisebbik fia, s elfeszengett egy fertály órácskát az anyja mellett. Távozása után a vén satrafa felült az ágyban, és büszkén odavetette nekem, na látja, engöm is möglátogatott a családom.
Tudja Öcsémuram, akkor tényleg megsajnáltam, mert arra vágyott leginkább, amit nem kaphatott meg: a kisebbik fia ragaszkodására, aki azonban az anyjára ütött, ugyanolyan önző vala, mint ő.
Kívánom, Kednek, hogy soha ne jusson ilyen sorsra, mert boldogtalan az, aki a Holdat akarja, s nem vevé észre, hogy lába kincseken tapod.
Levelét várva maradok hívséges szeretettel
édes Nénje
Jámborné Balog Tünde írásai a blogon | Jámborné Balog Tünde írásai a Liget folyóiratban
