– A jelzáloghitel-válság abból indult ki – magyarázta kedves Vergiliusom, míg lekászálódtunk a buszról –, hogy a világgazdaság 2007 előtt tele volt befektetni való pénzzel. A japánok a rendkívül alacsony kamatokkal szinte tálcán kínálták a pénzt, s aki a jent más, jobban kamatozó valutára váltotta, némi árfolyamkockázattal nagy haszonra tehetett szert.
A busz elberregett, s mi ott maradtunk a kétszer három sávos út szélén.
– Az aszfalt száraz – mondtam. – Az eső, amin útközben áthaladtunk, még nem ért ide.
– Félsz, barátom? – kérdezte Vergilius. – Ne tartson vissza semmi sem: haladj velem, nézd meg jól, s menj tovább.
– Félek – feleltem. – Tolvajnak nézhetnek bennünket. Elkap a vihar, eltévedünk, mit tudom én… Nem ismerem ezt a helyet. Még sosem voltam Coloradóban.
Kiabálnom kellett a nagy autóforgalom miatt.
– Nekünk azon az úton kell haladnunk – mutatott Vergilius a kertes házak közé.
Nekieredtünk.
– Nyilván tudod – folytatta –, hogy valahányszor efféle pénzkiáramlás történik, a nyomában elburjánzik a spekuláció. Sokan kívánkoznak a csőtörés körül kizöldellő oázisba, de hát a spekulációhoz kell valami, amivel spekulálni lehet. S hogy mi az? Megsúgom neked: majdnem mindegy. A lényeg, hogy elhiggyék: jó befektetés. Márpedig ha az odaáramlók felverik az árakat, szinte minden annak tűnik. A bankok neki is álltak új értékpapírokat gyártani. Összecsomagoltak például jelzáloghiteleket, aztán kiárusították mint követeléseket. S hogy jusson a gépsornak elegendő nyersanyag, két kézzel szórták a hitelt boldog-boldogtalannak, ha lakásra vágyott. Az ingatlanszektorba áramló pénz emelni kezdte az árakat. Mindenki biztonságban érezte magát. Azt hitte, megszerzett házának értéke csak növekedhet. A piacon sok játékos óriási tőkeáttétellel dolgozott, azaz kölcsönpénzzel spekulált: nagy haszon, nagy kockázat.
– És aztán?
– Ha a csőtörést elhárítják, a kiszáradó föld már nem tartja el a korábbi dús vegetációt: minden elfonnyad. A 2001 és 2007 között 0,2%-ról nullára süllyedő japán alapkamatot két lépésben hirtelen felemelték. Elzárták a csapot, a piac lendülete megtört. A tőkeáttétel a visszájára fordult. A korábban szinte a semmiből is nagy pénzt hozó derivatívák a tulajdonosaikat fenyegető halálos fegyverré alakultak. Az óriásbankok azóta dugdossák-rejtegetik mérgezővé vált értékpapírjaikat – ha bekerülnének a könyvekbe, az a fizetésképtelenség beismerése volna. Abban bíznak, hogy a válságra hivatkozva mentőcsomagot kapnak veszteségeik fedezésére, vagy a veszélyes hulladékot elszállítja (megvásárolja) tőlük az állam – nem is kellett csalódniuk. A tönkrement, utcára kerülő családok azonban hiába reménykednek hasonlóan gáláns segítségben. Ezt csak azért mondom, hogy értsd, ki szolgál kit.
A távolban a Sziklás-hegység hólepte csúcsai mint moccanatlan bírák figyelték minden lépésünket. Lekanyarodtunk egy mellékutcába. Az ég beborult.
– A válság munkanélküliséget hozott, másrészt a lakások iránti kereslet – hitelek híján – megcsappant, a lakásárak esni kezdtek – folytatta Vergilius. – A hitelfedezet csökkenése miatt a bankok kiegészítő befizetéseket kértek. Aki az emelkedő részleteket fogcsikorgatva, de ki tudta volna fizetni, azt ezzel a követeléssel padlóra küldték. A lakásukat és munkájukat is elvesztő embereknek tartalékok híján bérelniük kellett a lakóhelyüket. Akinek pedig bérlésre sem futotta, az a megmaradt autójával nekivágott az országnak és kempingekben, lakókocsi-parkokban próbált megtelepedni. Egész városok álltak össze az otthonukból kiebrudalt családok autóiból és lakókocsijaiból. A korábbi komforthoz képest rettenetes nyomor: száz emberre ha jut egy vízcsap.
– Oda is elviszel?
– Később – felelte higgadtan Vergilius.
Megérkeztünk úticélunkhoz. A hatósági pecséttel lezárt ház előtt a fűre kihordva a család összes ingósága. Ágyak, székek, asztalok. Esküvői fényképek, tükör, falipolc, mankók, szennyes ruhák.
– Mosatlan tányérok, ételmaradék – mutattam egy kupac tetejére. – Az utolsó pillanatig nem hitték el, hogy ez itt tényleg megtörténhet.
– Még most sem hiszik – tromfolt rám Vergilius. – Leforrázva ülnek a gyerekek holmijai között. Huszonnégy órán belül mindent el kell innen szállítaniuk.
– Hová?
Vergilius az eget kémlelte. A fölénk helyeződő szürke felhősáv vigasztalan esőt ígért.
– Látod a mosatlan mögött azt a tévékészüléket? – kérdezte. – Ott, a fenyő tövében. Azon nézték egykor a csábító-csillogó jelzáloghitel-hirdetéseket. Szerencsére nem vágtak bele. Most még a bérleti díjat sem tudják fizetni.
– Fél évvel ezelőtt biztos a Japánt sújtó cunami képeit nézték a híradóban – mondtam. – Utcára került embereket mutattak, akik elárvultan üldögéltek maradék ingóságaik között. Megérkezett az ő cunamijuk is: most itt állnak partra vetve.
Esett pár kövér csöpp, de aztán semmi. A polcok közül nejlonok zörgése hallatszott.
– Hány századszor vagy ezredszer játszották el ezt a történetet a mesterséges pénzbőséggel és pénzszűkével, a hamisított kereslettel, ál-fellendülésekkel, a nyomukban lecsapó válságokkal?
– Ezt még én sem tudom – mosolygott hevületemen Vergilius. – Tekintsd ezt olybá, mint a tenger örök hullámzását: hegy-völgyeit annak sem számlálod.
– Csakhogy – vetettem ellen – ez inkább hullámmedencéhez hasonlít, ahol minden a gépmester műve. Kolompszavára odatódulnak az utólag majd homlokráncolva ostobának minősített lelkes fürdőzők, akik nem tudják, hogy megtévesztés áldozatai, és súlyos kilépti díjat kell fizetniük: talán mindenük odavész.
Tettünk egy kört a környéken. Hirtelen besötétedett, sokfelé villanyt gyújtottak. Vacsorához készültek a családok, az egyik udvaron egy fiú motort szerelt, másutt születésnapra gyülekeztek, az érkező vendégek kezükben ajándékokkal a ház lépcsőjén vártak a bebocsáttatásra. Eltévedtünk a szeszélyesen kanyargó utcákon, s úgy döntöttünk, már nem megyünk vissza a kilakoltatott családhoz. Segíteni nem tudunk, minek bámuljuk őket? Amúgy is sűrűsödik a sötét. Szerencsére nem esik.
Megkérdeztünk egy arra járót, merre van a főút. Ha időben kiérünk, még elérjük a buszt.
– Azon töprengek, milyen éjszakájuk lesz – mormogtam kifelé haladtunkban. – Láttad a lobogót? Nagy patrióták. Hogy jobban teljenek az éji órák, énekelgethetik magukban a himnuszt:
Oh, mondd, látod-e a korai hajnali fénynél / Azt, amit oly büszkén üdvözöltünk az alkony utolsó ragyogásánál? / Azt, amelynek széles csíkjait és fényes csillagait, a veszélyes csatában / A bástyák fölött figyeltünk, hogy oly büszkén lobog / És a rakéta vörös fénye, a bombák robbanása / Mutatta az éjben, hogy zászlónk még fenn lobog.
És akkor elhúz egy autó az utcán. Ahogy kanyarodik, lámpájának fénye végigsöpör a lezárt házra dacból kitűzött zászlón és a heverőn összekuporodók hunyorgó arcán, aztán megint rájuk hull az éjszaka. A vakító reflektor után a sötét csak még sötétebb.
Ha már belekezdtek, végigdünnyögik a versszakot. Oh, mondd, a csillagokkal borított lobogó még ott lobog-e / A szabadság országa és a bátrak hona felett?
Aztán a fáradtságtól úgyis elalszanak. Huszonnégy óra.
A szabadság országa és a bátrak hona.
fotó: John Moore | Amerikai Egyesült Államok | World Press Photo 2012
