Ritkaság, amikor költészet, zene és látvány egyszerre bűvölődik fel. Amikor a múzsák összekacsintanak, és együtt ajándékozzák meg a Szerencsést. Illyés Gyula ritkábban idézett verse, A boulevard Bourdon-on, újra meg újra szól, muzsikál bennem. Igaz, sok mással így vagyok, de általában az éppen tapasztalt jelenség kommentárjaként szöknek tudatomba, mintegy alkalmazom, aranypecsétnek használom a költeményeket.

A boulevard Bourdon-on nem valamiféle apropóra jön elő, értelmileg – azt hiszem – nem is kapcsolom semmihez, hiszen mindenekelőtt a zenéje hat rám.

Illyés kitalált egy, a magyar verstanban ismeretlen formát – ezentúl: „illyési formát”... de talán egyszerűbb idemásolnom a hatszakasos vers első szakaszát, hogy mindjárt az A/B/A/C/B/C rímszerkezetre mutassak:

                                                          Itt ballagok a boulevard Bourdon-on,
                                                                              szemben
                                                              a régi úttal, melyen egykoron,
                                                                          huszonegy éve,
                                                                          Annát vezettem.
                                                                Itt ballagok a sűrűsödő éjbe.

A költő a háború után írta a verset, emlékezve huszonegy évvel korábbi párizsi napjaira, ifjúságára és szerelmére. Az idők során azon kaptam magam, hogy inkább dúdolom, mintsem mormogom magamban (vagy fennhangon szavalom). Később észrevettem, hogy tulajdonképpen keringőt dúdolok, és valahogy táncolok is hozzá; hosszú lendület, rövid, feszült torpanás, levegőbe szabadulás, piruett – önfeledt szárnyalás. És egy bálterem parkettáján vagyok. De sokáig a vers muzsikája nem idézett meg számomra konkrét zenedarabot – legalábbis teljes bizonyossággal nem kötöttem hozzá művet. Létezik-e – tűnődtem viszont –, hogy Illyés zenét is teremtett, pontosabban  kísérőzenét a soraihoz, íratlan kottát? A boulevard Bourdon-on zeneisége annál is meglepőbb, mert Illyés igazán nem kedveli a lágy romantikát. A hat versszakon át ismételt dallam monotóniája vezetett megoldáshoz.

Ravel Bolerójához.

Az persze nem keringő, hanem tangó-sorozat, a melódia tizennyolcszor ismétlődik, mintha a zeneszerző őrülten be akarná vésni hallgatói agyába. Eva Cybulska orvosnő analízise szerint ez előre vetíthette Ravel későbbi Alzheimer-kórját, aminek jellegzetes tünete az ismétlés. (1930-ban Toscanini vezényelte a mű amerikai bemutatóját, Ravel jelenlétében. A zeneszerzőnek nem tetszett a karmester-diktálta ritmus, s a koncert végén nem ment fel a pódiumra. A hangverseny után össze is szólalkozott a karnaggyal: „Ez nem az én tempóm!” Mire Toscanini élesen: „Csak így lehetett megmenteni a művet...”) 

A „megtalált” zenedarabot tehát összeillesztettem az Illyés-verssel – és ámultam. Lehet, hogy a költő éppen a Boleró hallatára komponálta a verset, hiszen a huszonegy évvel korábban történtek többé-kevésbé egybeestek a zenedarab születési dátumával...  A vers még érzékletesebben megnyílt számomra – mint amikor egy virág teljes pompájában feltárul a fölébe hajlónak.

De a kisördög nem nyugodott bennem. Valami még hiányzott. A látvány. Aztán az 1984-es szarajevói téli olimpián készült filmfelvételeken megláttam az angol Torvill és Dean-páros jégtáncát a Boleróra. A pár siklásában pedig a költőt és Annát. Vagyis az angol páros eltáncolta nekem a magyar költő versét a francia zeneszerző zenéjére.

Valami történt, amire a múzsák bólintottak.

Handi Péter írásai a blogon | Handi Péter írásai a Liget folyóiratban