Most, hogy utánagondolok, megvan már tizenöt éve. A könyvtárban rengeteg szebbnél szebb albumot találtam a kínai festészetről. Vagy ha rengeteget nem is, mindenesetre sokkal többet, mint amennyit valaha egy helyen láttam addig. Akkoriban ezeket a csöndes távol-keleti képeket sokkal többre tartottam az európai festészetnél; de akkoriban alighanem magamat is sokkal többre tartottam, és azt terveztem: keletkutató leszek. Megfejtem az üres képek titkát. Ma már persze sokkal többre becsülöm magam annál, semhogy valakivé akarjak válni – de ez másik történet.

Az egyik albumot lapozgatva tus-festményre bukkantam, amely köd-ülte vízparti tájat ábrázolt: az elmosódó sás felett halvány lampionként dereng a telihold. A kép címe A részeg halász, és csak a felirat olvasása után pillantottam meg a nádak közt ringatózó sajkát meg a sajka mélyén az alvó embert. Tisztán emlékszem a révült mosolyra, a vékony ecsetvonásra, amely a halász ajkán játszott. Mintha egy légy szárnya érintette volna a papírt: de a mosoly, ha elég közel hajolt valaki a könyvhöz, jól látszott. És valósággal eláradt a képen: a nádason, az égen, a lustán szétterülő víz felett; valami derűs fénybe vont mindent, még sokkal inkább, mint a sápatag őszi hold. Ez itt a végső béke – gondoltam –, ezt keresik a nagyokosok. A végső, öntudatlan nyugalom – már nem élet, és még nem halál. Rizspálinkától mámoros halász, akit kénye-kedve szerint sodor a folyó.

Soha többé nem találtam meg az albumot, pedig hetekkel később az egész könyvtárat felforgattam érte. Emlékszem, a könyvtárossal együtt kerestük, lapoztuk át újra és újra a képeket, és láttunk az égvilágon mindent: fűcsomókat, tigriseket, hegyi ösvényeken baktató bölcseket, több tucat sárkányt, rügyező ágakat, vízhordó parasztot. De annak az egynek sehogy sem sikerült a nyomára akadni. Pedig részletesen leírtam mindent: a ködöt, a vízparti tájat, a mosolyt. A könyvtáros készséges volt, ő is látta már azt a festményt valahol, mégsem találtunk rá. Nemsokkal később a könyvtáros meghalt, én pedig feladtam a keresést.

Most itt ülök a részeg halász előtt. A képernyőn minden majdnem pontosan olyan, ahogy emlékeztem. A víz, a sás, a hold. Ma reggel gondoltam egyet, és beütöttem a keresőbe: drunken fisherman, és mivel éltem a gyanúperrel, hogy ez másféle találatokhoz vezet, odabiggyesztettem mögé: chinese painting. Elvégre az interneten mindennek meg kell lennie, még a tulajdon emlékeimre is rátalálhatok: és attól, hogy nem kerestem tovább, a halászt sohasem felejtettem el; megmaradt bennem, mint elmosódott kép, a szépség valami bátortalan lenyomata.

Csakugyan ott volt, és vele minden: a régi könyvtár, a halott könyvtáros, a karcsú bárka, amelyet a megáradt folyó magával vitt, és amely egy homokpadon, a nád sűrűjében valahogy fennakadt. A mosolyt azonban nem látom, hiába nagyítom sűrűn kattintgatva a képet: a halász arcáról valahogy eltűnt a derű, az arc sem több, mint elmosódott pixelhalmaz, kivehetetlen, üres, kifejezéstelen. Jobb híján a kép melletti adatokat nézem: Tang-Jin alkotása, aki a Ming-dinasztia idején élt, a mi időszámításunk szerint a 15. század elején. A karcos írásjegyekre a kép jobb felső sarkában nem is emlékeztem. Az is lehet, hogy a csónakon és a vízparton kívül minden egyebet én találtam ki. Talán a mosoly is az enyém volt, és a tizenöt év elmosta bennem, átrajzolta, apró pixelekre szedte szét, azért nem látom sehol. Az írásjegyek a sarokban a következő költeményt adják ki:

„Evezőrúd, a nád közt megakadt. Kiköti ladikját.
Öreg este van, s a hold a rúdon felkapaszkodik.
A vén halász tajtrészeg, nem felel, hiába szólítod.
Reggel fölserken – köpenyének árnyán zúzmara.”

Azért jó tudni, hogy minden szépségnek, ami egykor megérintett, a virtuális terek végtelenjében marad talán egy emlékképe, halvány lenyomata. Csak az alvó arcán a mosolyt nem őrzik meg a gépek; azt nekem magamnak kellene valahogy megtalálnom.

Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban