Ütöm a dobot. A vízesés morajával együtt szól.
Egész évben erre várok.
Bátyám és társai egy zarándoknőt cipelnek.
Lóbálják, maguk felé emelik,
már sokat ittunk mindannyian,
egyre közelebb kerülünk hozzá, hogy megidézzük Szűz Máriát.
Az asszony vad táncba kezd:
„most maga vagyok a természet,
belém költözött, az ő hangján szólok,
mossátok le a napokat!”
Őrjöngve veti magát a zuhatag alá:
korbácsolja testét.
Otthon kosarakat fonok,
a külföldi turisták szeretik, pénzt adnak érte,
veszek kólát, baseball sapkát.
Eljárok templomba, de sokat gondolok a szüleimre,
még mindig nem értem, miért kellett meggyilkolni őket.
A pap azt mondja, Isten majd választ ad.
Sokszor inkább bekapcsolom a tévét.
Kiabálás mindenhonnan,
vér keveredik vízzel, lábujjaim közé szalad:
szikla zuhant a nőre.
Eszméletlenül hever, rengeteg kéz nyúl alá,
egymástól-egymásig adják,
karok hullámai úsztatják a hegyről.
A pálmafákon átszűrődő fény arcába kap,
mintha anyámat látnám.
Bátyám áll elém, bort tölt a számba.
Őseim ritmusába veszek.
fotó: EMILIANO LARIZZA | Olaszország | World Press Photo 2012
