Hány dolgot kell az embernek egy nap elintézni? 20-at? 50-et? Aláírások, levelek, üzenetek kavarognak a fejemben, de reggel, fölkelés után, állva, a nagykomódra támaszkodva írok egy verset. Aztán száguldhatok is a vonathoz, egy óra múlva az egyetemen már ömlenek a feladatok, melyek elől szerencsére másfél órákra el lehet menekülni előadást vagy szemináriumot tartani. Az utolsó órát le kell mondjam, hirdetem is a korábbiakon, mert vissza rohamban Budapestre.
Közben jön a kollégám, aki a legfőbb segítségem és támaszom volt (sokszor talán én is őneki), a héten szólt, hogy föl akar mondani, öt gyerekét nem tudja tanársegédként eltartani, egy új helyen többet ígértek, nem kérdezem mennyit, azt mondja, hogy már két napja nem tud aludni a döntés miatt, én tudtam, de most valahogy nagyon fáj a veszteség. Vigasz: egy régi tanítványom jön, portrét csinálnak rólam az egyetemi tévén. Nem is vigasz, csak egy kis öröm.
Az előadás alatt valaki rajta van a neten, követjük, mikor jelentik be a Nobel-díjat. (Az egyik házi feladatuk, írják meg saját Nobel-díj köszönőbeszédüket. Már párat fel is olvastak.) Ebben a pillanatban kiderül. Nem Nádas. Egy kínai. A kommentárt olvassák a gépről, kínai Kafka, hallucinációk, vagy mik. Hát akkor nem Kafka, nála egyáltalán nincs hallucináció, az éppen zseniális józanság.
Enni alig eszem valamit (de az is sok), a nagyszünetben verset fabrikálok a gépen, közben a kenyérlángos morzsái a klaviatúra közelét bombázzák, szavakat tolok föl a képernyőre, aztán le róla. A vonatpótló buszon állok, viszont jó a helyem a vonaton. Újpestnél nem szállok át a metróra, rögtön a megálló után viszont a vonat pár percet várakozik. Ez a veszteség végzetes lesz. Na jó, az azért túlzás. De egy hibát, egy hibaköteget akarok tetten érni, és egyre jobban közelítek hozzá. Most emelni kell a hangot, a tétet. Egy szerencsétlen együttállást írok meg, le, ki.
Épp ötre esem be a PIM-be, a Fénycsóva-antológiát a lépcső tetején osztják, kettőt a kezembe nyom Levendel Júlia, de rosszul fogom meg, az egyiket leejtem, közben be is mutatkozom, rég láttuk egymást, a borostám azóta megőszült, és levágni se jutottam hozzá pár nap óta már. Óvatosan megkérdem, mit kell felolvasni. Nincs printelve?, kérdezi Júlia, sajnos, jogos a kérdés, nem is tudom, mennyire. A kötetre számítok. Bemegyek a zsúfolt terembe, előbb nem találom, hová kell ülnöm, szembejön Horgas Béla, látom, nem ismer meg, gyorsan neki is bemutatkozom, lerogyok a székemre, Jordán Tamás viszont kedvesen üdvözöl, keresni kezdem a felolvasandó verset és kommentárt a könyvben, csak nagy nehezen találom meg.
Gyorsan átfutom, hogy ne süljek bele. A Kassák-vers, most úgy látom, szar. Virradat a címe, de fölkelő csillagok, kérődzeni lefekvő tehenek vannak benne. Ráadásul a lovak türrentenek a vers szerint, amiről fogalmam sincs, mit jelent. Miért választottam jegyzetírásra? Valami gyanús. Annál döbbenetesebb maga a jegyzet. Abban rigót, szőlőt emlegetek, verandát, személyesen is megjelenő költőt. Egyre erősebb bennem a gyanú, hogy a vers tévedésből ki lett cserélve, de már késő, elkezdődik az est, megnyitó beszédek.
Hamarosan rám kerül a sor, felolvasom ezt a teljes értelmetlenséget, párszor belesülök, fagyott, udvarias taps. Ma biztos nem lettem senkinek a kedvenc szerzője. Amikor vége az egésznek, még fölkapok egy pogácsát, aztán iszkiri haza. Már a villamosmegállóban ég a gyomrom a pogácsától. Otthon is ezer megbeszélnivaló, evés, kutya, gyerekek iskolai jegyei, kiderül, hogy épp lejárt a 10 évig érvényes útlevelem, fogalmam sincs, hogy utazom három hét múlva Nagyváradra. (Csak napok múlva jövök rá, hogy már rég nem kell oda útlevél.) Telefon készülő gyerekkönyvem korrektúrája ügyében. Ott is valami feladat, végre kinyitom a gépet.
És tényleg! Kassák Virradat c. verse nálam valóban virradatról szól, van benne rigó, szőlő, a csodaszép antológiában meg egy jókora hülyeség. Felolvasom a két verset meg a szövegemet fiamnak és Áginak. A fejüket fogják. Nyugtázzuk, hogy ma 200 ember nézett hülyének. Ez egész jó. Olyan, mintha híres lennék. Tévéműsor-szereplő. Vagy politikus. Aztán mail Júliáéknak. Szomorú jajgatás közösen, gyors levélváltásokban. Ne írjam meg? Még mindig ugyanaz a nap, mindjárt a végére érek az ügynek. Most jobb? Talán. De még egy ilyen kis dolognak sincs sose vége.
A vers és a jegyzet megjelent a FÉNYCSÓVA LOBBANT című antológiában | Liget, 2012
microsite képekkel és zenével itt
Kassák Lajos
VIRRADAT
Virágos kert
a hajnal ölében.
Szőlőfürtöt
csipeget egy rigó.
A sűrű porban
juhnyáj vonul
gyapjúbundákban.
Én a verandán
dolgozom
köröttem
csend
tollam hegyén
fény.
Kassák Lajos emberi és költői útja talán az egyik legnagyobb ívű a magyar irodalomban. A dadaista, szürrealista versformálástól, mely olyan szokatlan volt irodalmunkban, mint az égen elrepülő nikkel szamovár, eljutott a konstruktivista festészet lehiggadt absztraktjáig. Ez a szinte japános hangulatú vers valami ilyesmi szavakkal. Bár van benne egy kis személyes tartalom, de az „én” itt nem több, mint a képen az ecsetvonás látható útja. Falusi hajnal kora ősszel, amikor még a verandán lehet dolgozni, és a szőlőt se szüretelték le a rigók elől. Ír ebben a verspillanatban Kassák? Toll van a kezében. Vagy fest? Hiszen a tolla hegyén fény van. Annyi biztos, a verandán dolgozik. De lehet, hogy valami mást írt, vagy mást festett, és most csak néz. Nézi a kertet, a rigót, a nyájat, nézi a fényt, a fény segítségével az egészet, és aztán egy ecsetlendülettel odateszi a papírra, erre a fényérzékeny kassáki papírra, amit munka közben lát. Feltétlen derű és könnyedség van a gesztusban. Nehéz ilyen könnyeden látni a világot. Erre csak nagyon bölcs ember képes, aki végigment a maga kanyargós, mégis logikus útján, mint a fény a tükrök között, és most eltereli a figyelmét valami lényegesről valami lényegtelenre: a lét könnyed tudomásulvételére.
VÖRÖS ISTVÁN
