TUS ÉS ECSET

A 17. század elején Kínában a Ming-dinasztia uralkodik még, de a felhők gyülekeznek már fölötte. A Koreai-félszigetet nemrég hagyták el az ambiciózus, de hódításaikban megállított japánok, a dél-kínai tartományokban már felkeléseket kell leverni, a mandzsúriai területeken egyre félelmetesebben erősödik a mandzsu törzsek vezére, Nurhacsi, akinek az utóda 1644-től az új, Qing-dinasztia első császára lesz.

Pekingben, abban a császári palotában, amelyet – némi változtatásokkal ugyan, de – ma is megcsodálhatunk, az utolsó Ming császárok neve alatt a palotai intrikák uralkodnak. Fényűzés és pompa közepette jut némi figyelem – ha nem az uralkodók részéről, akkor rangos hivatalnokoktól – a tudományokra és művészetekre is. Ez a periódus a kínai porcelán egyik virágkora: a Wan-li császár uralkodói jegyével ellátott színes vázák és csészék a gyűjtők féltett kincsei. A csaknem fél évszázadon át uralkodó Wan-li idején jelennek meg Kína partjainál a portugálok, spanyolok és hollandok hajói. S ebben az időben ver gyökeret Kínában a katolikus vallás is, elsősorban a jezsuita misszionáriusok tevékenységének eredményeként. Sikereik egyik titka éppen az volt, hogy vallásos művek mellett számos európai tudományos munkát is lefordítottak kínaira, és néhány jeles képviselőjük magas udvari tisztséget is betölthetett: Adam Schall, a német származású jezsuita a Matematikai Tudományok Hivatala elnöke volt, és naptárreformot realizált.

Ebben a légkörben találkozott Pekingben egy európai misszionárius és egy kínai. Az európai Matteo Ricci, az olasz származású jezsuita (1552–1610), a pekingi misszió alapítója és a császári udvarban kitűnő kapcsolatokkal rendelkező, köztiszteletnek örvendő vezetője. A kapcsolatokat és a tiszteletet nemcsak tudományos munkáival érdemelte ki, hanem azzal is, hogy elsőnek laicizálta viseletét, s a kínai konfuciánus írástudók köntösét hordta köznapi ruhájaként. Akivel pedig találkozott, a kínai, Ai Tian néven mutatkozott be, s hamarosan kiderült, hogy zsidó. (A részleteket nem tudjuk. Csak annyit, hogy a jezsuita szobájában egy kép láttán, amely a Madonnát ábrázolta a kisdeddel és Keresztelő Szent Jánossal, Ai Tian azt hitte, hogy Rebekát látja fiaival, Ézsauval és Jákobbal.) Ricci megtudta vendégétől, hogy Kaifeng–ban, Henan tartomány székvárosában népes zsidó közösség él, s egy zsinagógájuk is van, de vannak még ott „kereszt-imádók” is. (Így nevezték a nesztoriánusokat, akik még a 7. században telepedtek le Kínában, de a mongol korszakban, a 13–14. században a katolikusokat is.) Ricci nem hagyhatta el Pekinget, de mihelyt módjában állt, elküldötte egy szerzetesét (a makaói születésű, de portugál nevű) Antonio frátert Kaifeng-ba. A fráter 1607-ben jelentette, hogy a keresztények leszármazottai eltűntek vagy fél százada a városból. Hanem a zsidó közösség megvan, zsinagógájuk is működik, azazhogy éppen bajban van: rabbijuk most halt meg, utóda pedig nem nagyon tudja olvasni a héber szövegeket. Tisztelettel kérik tehát Ricci atyát, vállalja el a rabbi tisztét: csak két feltételük lenne, az egyik, hogy költözzék Kaifeng-ba, a másik, hogy tartózkodjék a sertéshústól.

A különös találkozás tehát a kaifeng-i zsidók felfedezésének a pillanata. Ennek folytatása is, előzményei is vannak. A folytatás ismét a jezsuiták érdeklődése és tevékenysége révén valósul meg. Az előzmények azonban nagyrészt homályosak, csak egy-két adat, hírtöredék tűnik elő ebből a homályból.

A kínai történelmi feljegyzésekből és a Kaifeng-ban talált sztéléről (amely ma már nem létezik, csak kópiák és fordítás formájában) tudjuk, hogy zsidók már a Han korban, állítólag Ming-di uralkodása idején (Kr. u. 58–76) megjelentek Kínában. Ezek minden bizonnyal a selyemkereskedelemben működők és Perzsia felől érkezők lehettek. A Tang-dinasztia idején (618–906) több adat van arra, hogy Kanfu-ban (akkor ez volt Kanton neve), 878-ban, amikor külföldi hajósokat és kereskedőket öltek meg a törvényen kívüli lázadók, az áldozatok közt zsidók is voltak (muzulmánok és keresztények mellett). A mongol uralom, a Yuan-dinasztia idején több krónika és a velencei utazó, Marco Polo krónikája is említést tesz zsidó kereskedőkről Khanbalik-ban (az akkori főváros, a mai Peking) és nagyobb tengerparti városokban.

Kaifeng-i zsidókról azonban sehol nem esik szó eddig. Pedig ez a közösség bizonyult egyedül életképesnek. Kőbe vésett, kínai nyelvű feliratuk szerint a Song-dinasztia idején érkeztek Kaifeng-ba, a birodalom akkori fővárosába s kaptak császári engedélyt a letelepedésre. 1163-ban építették első zsinagógájukat, amelyet aztán többször is újjá kellett építeni.

Azt nem tudjuk biztosan, hogy honnan s merről érkeztek Kaifeng-ba. Talán Jemenből jöttek, tengeri úton a Perzsa-öböl érintésével, esetleg India felől, talán valamelyik nagy keleti parti kikötővároson át. Valószínűbb azonban, hogy szárazföldi úton jöttek, Perzsiából, Belső-Ázsia oázisvárosain keresztül – azaz a Selyem Útján. Ez az út azonban a Song-dinasztia idején nem működött – tehát vagy előbb vagy később volt a vándorlás. Könyveik nem adnak útbaigazítást, mert liturgikus bejegyzéseik, kolofonjaik ún. „judeo-perzsa” nyelvűek, s a perzsa ennek az időszaknak az ázsiai lingua francá-ja volt; imádságoskönyveik rendje és szövegei viszont Maimonidesz rituáléjának felelnek meg, amelyet a jemeni zsidók követnek.

A kőbe vésett, kínai nyelvű feliratok tanúsága szerint lassanként felvették a kínai neveket, s azután még társadalmi sikereik is voltak. Az első 1421-ben, amikor An San (talán Hasszán?) a Zhao Cheng nevet és magas katonai rangját kapta. A kínaiak valószínűleg valamiféle muzulmán szektának tekintették őket, s azokhoz hasonlóan megengedték, hogy saját városnegyedükben, saját szokásaik szerint éljenek. Nem tudjuk, hogy volt-e valamilyen sajátos foglalkozásuk. Lehet, hogy egy részük kereskedő volt – erre azért is gondolhatunk, mert elég sokáig megőrizték perzsa nyelvtudásukat. (1700 körül ez a nyelvtudás már csak maradványokban él, a héber olvasástudás még inkább megkopott.) Az bizonyos, hogy több sikeres orvos került ki közülük (elsősorban az Ai családból), s jó néhányan a katonai pályán bizonyultak kiválónak. Közülük való az a Li Yao kapitány, aki 1642-ben, a felkelés idején egy zsidó és muzulmán katonákból álló osztag parancsnoka volt.

Civil tisztségben a legmagasabbra jutott köztük Zhao Ying-cheng, aki 1646-ban a jin-shi fokozatot (doktor) nyerte el az államvizsgán, s azután Fucsien tartományban volt magas rangú tisztviselő. De ekkortájt más zsidók is eljutottak a rangos tisztviselők sorába – jeléül annak, hogy beolvadtak a kínai társadalomba, s a kínaiak befogadták őket.

Ebben nyilván szerepe volt annak is, hogy egyre többen kötöttek házasságot kínai nőkkel. Ünnepeik és szertartásaik rendjét megőrizték ugyan, de azok közt helyet kapott néhány kínai ünnep is, valamint az ősök tiszteletét szolgáló konfuciánus rítus is. A muzulmánokkal való szívélyes viszonyuk néhány közös szokásban jelentkezett – Mózes tisztelete –, s ez vezetett végül oda, hogy a később meglazuló zsidó közösségnek jó néhány családját a muzulmánok szívták fel, akik egyre erősödtek s számban is növekedtek az évszázadok folyamán. (Ma is tekintélyes számú „nemzeti” kisebbséget alkotnak Kínában.) A Kaifeng-ban élő zsidó közösség létszáma ebben az időszakban, amikor legsikeresebbek és legerősebbek voltak társadalmi tekintélyben, kb. 300 családra – 1000-1500 személyre – becsülhető. Ahhoz képest, hogy letelepedésük idején mindössze 17 család alkotta ezt a közösséget, ez igen jelentős szám. A 17. század derekán 7 nagycsalád (klán) közt oszlottak meg – azaz csak 7 családnevet tartottak számon: Ai, Gao, Jin, Li, Shi, Zhang, Zhao.

---------------------------------------------------------------------------------