Vigasztalanul zuhog az eső. A bevásárlópiac csütörtök délutáni forgalma is megsinyli; az ődöngő, szatyrot cipelő, kockás táskát vonszoló nézelődők a hidegfront zuhéjára úgy csomagolják magukat fóliába, mint a kínai fehérneműárusok saját portékáikat. A szőlők, szilvák, paprikák azonban bizonyára élvezik az égi áldást – alig háborgatják őket.

Nem hallgattam az előrejelzésekre – illetve: hallgattam, csak évek alatt kialakult és zömében beváló stratégiám szerint a hírműsorokban ajánlottaknak épp az ellenkezőjét cselekedtem. Egész nyáron záporral-zivatarral kecsegtettek, ám „csapadékot” csak akkor láttam, mikor gyerekem rám irányozta a kerti slagot. Bezzeg ma! Hideg, folyékony szilánkok áztatják ingemet, bőrömre tapadnak. Már bánom, hogy betértem a piacra – aztán a megspórolt „huncut krajcárokra” gondolok. A kenyér, a felvágott, az alma árkülönbözete elegendő egy holnapi kapucsínóra. Így mulat a magyar. A helyzet mégis elkeserítő. Fedezék sehol, az autóbuszt – ha közelít majd – vízfüggöny takarja.

A megálló fedett, oldalról nyitott alkalmatossága alatt tucatnyi ember szorong. Mulatságos, hogy a szélen állóknak a bal, illetve a jobb válla ázik lucskosra –, nekem mindkettő.

Hopp! Talán megmenekülhetek. A piac csücskében nemrég nyitott egy pékség. A nagy melegben még átugráltuk a felújítás során ásott árkokat, belebotlottunk az otthagyott drótokba és kalapácsfejekbe.

Az üzlet neonkék belseje üres, akár egy műanyag doboz. Míg a piacon a fürge kezű árusok utolsó darabjaikon adnak túl, a csilivili bolt pultjain kalácshegyek, stanglidombok emelkednek. Persze én sem vásárolok. Reggel beszerzett két sós perecem száraz helyen, a szatyrom alján lapul. Be sem megyek, csak állok az eresz alatt, és topogok, amíg a busz befut. Aztán már biztonságban leszek.

„Menjen a bejárat elől!”, hallom, s mielőtt válaszolhatnék, ugyanaz a női hang, élesebben: „menjen arrébb, elállja a bejáratot!”

Miféle bejárat?

Félrekapom a fejem, és látom ám, hogy a pékség pultja mögül szőke asszony mutogat nekem. Mellette ős-hústorony magasodik, tétova mozdulatomra mindjárt fenyeget: „Menjen arrébb, mert kijövök”. Hát jöjjön, mondom szelíden. Az ősember megindul, hiába tartóztatná az asszony. „Ez magánterület!”

Magánterület? Ez a kő?

„Maga az én kövemen áll.”

Az ő köve? Nem várom meg, tehetetlenül és legyőzötten távozom. Vereségem még a méltóság látszatát is nélkülözi. Szomorúan és szorongva emlékeztetem magam, hogy ismét elveszítettem egy utcai csatát; felkészületlen vagyok az effajta ellenségre. Sérthetetlennek tartott védőburkom nagyon gyorsan semmivé lesz.

Újra áldozat vagyok – akárcsak sráckoromban, amikor hazafelé, végig a Szabadság úton a Béke tér felé stipistopot játszottunk. „Stipistop, enyém a cipő, stipitop a baba, stipistop, a foci!” Mire utolértem őket, és folyton lecsúszó szemüvegemen át a kirakatokra néztem, már minden hely elkelt.

„Stipistop, enyém a kő!”

Megrázom magam, és fellendülök a buszra. Hazamegyek, megszárítkozom. Stipistop. Enyém a világ.

Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban