A tegnapot most váltja föl a holnap.
Sötéten silbakolnak még a fák.
Az ut köves, házszegte pusztaság.
Utolsó fénye huny a csillagoknak.
A karavánja jár e pusztaságnak.
Némán söpörnek. Ködbe vész a por.
Halk hamvazás dereng az ég alól.
A nap, a nap! sugják a sanda árnyak.
És gyors ütemben ébredez a forma,
A szin, a hang – dóm és gyár büszke orma
Az égbe barnul és dalolni kezd.
Harang és kürtő szólal, a siket,
Vak éjszakát riasztva hosszu jajjal.
Az élet fölzeng: itt a drága hajnal!
(illusztráció: Bene Géza | NÓGRÁDI ŐSZ)
A vers és a jegyzet megjelent a FÉNYCSÓVA LOBBANT című antológiában | Liget, 2012
microsite képekkel és zenével itt
Mintha szerelmesét vetkőztetné a szonett szerzője: a drága hajnal részletei lassan, egyenként bukkannak fel a sötétből. Az éjfél pillanatát, a valóságban sosem létező momentumot, amikor a tegnapot felváltja a holnap, a vers eltolja a kora hajnali derengésbe: ez a nap akkor kezdődik, amikor utolsó fénye huny a csillagoknak. Tiszta, hideg, november végi hajnalnak gondolom, a nap olyankor csak hét óra felé bukkan fel, és a fák már kopaszon nyújtóznak az ég felé – zöld, lombos fákhoz nem illene a katonai őrszemet idéző silbakolás. A fölzengő városi élet is a dolgos hétköznapokat idézi, amelyben az öröm forrása a nap érkezése. A sötéten, köves, pusztaság, néma, köd, por, halk, sanda árnyak szavak mind a siket, vak éjszaka birodalmához tartoznak – a nappal együtt a hajnal elhozza a színeket és a hangokat. A költő talán még a derengés előtt, a sötét éjszakában riadt fel, és míg szorongva várta a hajnalt, magában sorra sort formált, ahogy a gyári munkás szerszáma alatt megszületik egy alkatrész: gyors ütemben ébredez a forma. A fény érkezése ebben a versben is reményt ad, így lesz a múltból nem csupán jelen, de mindjárt jövő.
HORGAS JUDIT
