Öcsémuram,
olyannyira hiába várok levelére, hogy azt kell hinnem, haraguszik szegény nénjére, vagy ami rosszabb, túszul ejtették valahol, vagy talán nincs is az élők sorában?
Néha már arra vetemedem, hogy kételkedni kezdék a Ked, sőt, a magam létezésében is, mert oly semmi az emberi élet, ökörnyál őszi szélben, parányi pók a fonálon, fújja-viszi a Sors ismeretlen célja felé, mint azt a kis asszonyságot is a kastélyból lett kórodában a vélem szemben lévő nyoszolyán úgy összveaszalódva, hogy először gyermeknek véltem. Csupán béhunyt szemű, kortalan barna arca látszódék ki takarója alól, és a feje alatti égőpiros, szív alakú vánkos, melyre ügyetlen kezek a szeretlek szót hímezék.
Akárha múmia volna, oly mozdulatlanságban feküdt, a morphium megszabadítá fájdalmaitól, de tudatját is elhomályosítá, s a fonál melyen élete függött, napról-napra vékonyodott. Már el is szakadt volna tán, ha nincsenek látogatói, kik nap-mint nap mintegy varázsütésre ágya mellett termettek, körülfogták, egyikük arcát, kettejük kezét, a negyedik lábát simogatta, és olyan halkan, hogy más meg se hallá, valamely érthetetlen nyelven beszéltek hozzá. Bár lehet, hogy csak a Ked nénjét tette mind süketebbé a múló idő, és a fülébe jutó foszlányokat néhány ismerős szó kivételével ezért értelmezé egy ismeretlen nyelv fragmentumaiként.
Tán azért is vélhettem így, mert a látogatók – a Morpheus karjában nyugvó asszonyság gyermekei és azok házastársai – cigányok voltak, és oly összeszokott mozdulatokkal, oly harmóniában babusgaták a haldoklót, mormolták fölötte monoton litániájukat, mintha valami ősi rítus szerint járnának el, és csak ritkán emelték fel hangjukat. Üres a szoba, üres a ház, recitálták egyszer, és könnyektől fénylő arccal ringani kezdtek szavaik ütemére, hogy visszatartsák anyjukat ama küszöb átlépésétől, melyen nincsen út visszafelé.
Egy idősebb ápolóné, ki ifjú korából ismerte a családot – öleléssel, csókkal köszöntötték egymást – azt mondá nekem, nem akarják elengedni szegényt, pedig jobb lenne neki, ha elmehetne, nem élet ez már. A nővér azt is elbeszélte, micsoda nehéz sors jutott a haldoklónak, míg felnevelte és taníttatta gyermekeit, a fiút s a leányt, kik kétpetéjű ikrek valának ugyan, de szakasztott egyformák s szépek.
Ked biztos ismeri a nótát, hogy éjszaka font, nappal mosott, jaj de keservesen tartott, ami ezen asszonyságról is elmondható, de neki jutott még egy kereszt, az ura, ki mindenféle rossz rimákkal összeadta magát, s a nehezen kuporgatott forintokat gyakorta elhordta a kocsmába, hálából pedig minden héten elverte asszonyát, hogy megmutassa, ki az úr a háznál.
Vagy kétszer ő is bejött, s míg gyermekei anyjukat ápolgaták, szóba elegyedett velem, erőnek erejével állítva, hogy arcról megismer, mert a környékünkön lakik, és csupán akkor lépett a betegágy közelébe, mikor fia és lánya odatuszkolta, de csak a kezét fogta meg egy szempillantásnyi időre feleségének, s már hátat is fordított neki.
Nem állhattam meg, hogy egy alkalommal meg ne szólítsam az elmenőben lévő testvéreket, boldog lenne az édesanyjuk, ha tudná, milyen gyermekei vannak. A lány – magas, szép tartású teremtés – nem bírt megszólalni, könnyei elszorították torkát, de fitestvére rám nézett, és a hit fellobbanó fényével diónyi fekete szemében csak egyetlen szót szólott: tudja.
Mert a mágia, melyet ágya körül végbevittek, naponta életre hívta anyjukat, és – lehet – létének ezek valának legfontosabb percei.
Könnyű kimondani, hogy annak a másiknak megváltás lenne már a halál, de – lehet – éppen akkor érti meg a lét titkos értelmét, amit egész életünkben keresünk.
Bocsássa meg Öcsémuram öreg nénjének, hogy folyvást szomorú történetekkel tractálja, de ígérem, hogy a következő nem ilyen lesz.
Addig is tartsa meg Ked
Édes Nénjét jó emlékezetében.
Jámborné Balog Tünde írásai a blogon | Jámborné Balog Tünde írásai a Liget folyóiratban
