Hiábavaló is volna az okok elemzésével bíbelődni: váratlan kiadások, a hirtelen megszigoródó tél nyomában érkező számlák, felgyülemlett tartozások – elég annyi, hogy elérkezett a pont, amikor feleségemmel elkerülhetetlen következtetésre jutottunk. Egy régi nejlonzacskóba csomagolva feküdt vagy három kiló ezüstnemű – régi evőeszköz abból a fajtából, aminek láttán az ember hajlamos elhinni, hogy egykor csupa óriás lakta ezt az országot –, ezeket kellett útnak indítani, hogy némi egérutat nyerjünk.

Feleségem, gondos asszony lévén címet is szerzett, ahol majd tört ezüst árában az eszcájgot átveszik, és ha történetesen egy készlet is akadna közöttük, azért tripla árat fizetnek. Lagymatag lelkesedésemet felszítandó, gyorsan ki is számolta a várható összeget három kilóra vetítve, és el kellett ismernem, hogy ez, e hóra legalábbis, gondjaink jelentős részét megoldaná. Így hát egy csípős késő téli délután hónom alá csaptam a zacskót, és elszántan nekiindultam a belvárosnak.

mennyből az angyal
nem jött le hozzátok
nem hozott segélyt
se meleg kabátot

hiába mennétek Betlehembe
elvetélt Mária
nem született meg
ama várva várt gyermek

csalóka volt a csillag
a rongyos istálló felett
a háromkirályok szeme
szesztől csillog

várni kell még
a megváltásra
kitartó hitünk
jó lesz tán másra

Fecske Csaba írásai a blogon | Fecske Csaba írásai a Liget folyóiratban

A leleményes parkolóőr tereptárgyakkal álcázza magát, megbújik a lombos bokrok, vastag fatörzsek, a nagyfeszültségű vezetékek fémdobozai mögött, a nyápicabbja talán egy villanypózna fedezékével is beéri, onnan sandít, hogy a megfelelő pillanatban lecsapjon. Az időzítésen múlik minden: ha sikerül elcsípni a pillanatot, amikor a delikvens hátat fordít, a szürke masinába táplált adatok fénysebességgel száguldanak a központba, és hiába lobogtatod a parkolójegyed: a gépezet beindult.
 

Az önkormányzat megbízásából dolgozó cég működésének minden mozzanatát úgy tervezték, hogy minél több pénzt nyúlhasson le, és ebben lehetőleg senki ne zavarja. A jegykiadó automatán előre nyomtatott matrica figyelmeztet: ha a gép meghibásodása miatt telefonon panaszt tennél, magadra vess, és legalább 15 perces várakozásra készülj.

ELKÉPZELEM, HOGY ELKÉPZELI

A világcsavargó, kiskamasz korától veszélyeket és egzotikus terepeket kereső Blaise Cendrars 1943-ban, a német megszállás idején visszavonultan, és jobbára tétlenül élt Aix-en-Provence-ban, a „szabad zóná”-ban. A második világháború elején még az angol hadsereg haditudósítója volt, de hamar megundorodott a korrupt és cinikus szövetségesektől is. A sokműfajú költő-író akkor már évek óta egy sort sem írt. Begubózott, és tűnődött, hogy talán túlélte magát. Ötvenhat esztendősen. Talán eleinte túlságosan gyors és sűrű volt az élete.

A század elején Apollinaire-rel versengett a költészet forradalmasításában, az első világháború kitörésekor mindketten jelentkeztek önkéntesnek – a félig olasz, félig lengyel Apollinaire francia „hazaszeretete“ hasonló torzulatra utal, mint a svájci születésű Cendrars-é, akit – „idegen” lévén – az Idegenlégióba soroztak. Az identitászavar és a megfelelési kényszer rengeteg személyes és közösséget is sújtó kín okozója a történelemben, s hiába a nap nap után ránk zúduló zagyvaság, a történelem tényeinek negligálása és ferdítése – hiába látjuk, hogy megy ez, mégiscsak nehéz elképzelni, mi lelkesítette például a franciául író költőket, hogy német emberek ellen harcoljanak. Hogy lehetett megvezetni és uszítani rendkívül intelligens és érzékeny, folyamatos önmegújításra képes alkotókat.

Lefekvés után,
elalvás előtt kérdezted,
hogy akkor most már,
mert ennyi esztendő
(ötven) elteltével
rápillantva az
egészre,
jól
lát-
ha-
tó:
mondjam meg,
megbántam-e?
Meghökkentem,
de magamban menten elismertem,
hogy csakugyan
lát-
ha-
tó,
s nem térhetek ki
semmi módon a válasz elől,
meg kell tennem,
és belvilágomat
akkor
talptól tetőig kinyitva
(szintén félszázada gyakorolt
költői sűrítő készségemet
szabadon engedve) kimondtam:
nem.

az illusztráció a szerző festménye  |  horgas.org

BEFEJEZNI

Tehát Isten mint szerző. „E világ összes szépséges és mívesen megalkotott teremtménye mi is lehetne más, mint egenként megrajzolt és illuminált betű, írójuk tökéletes ízlésének és bölcsességének megannyi hű megnyilvánulása? (...) Azok vagyunk mi is, miután a mindenség e csodálatos könyvének elejére helyeztél bennünket, hogy annak teremtményein át, mintha betűk volnának, Teremtőnk tündökletességét olvashassuk” – írta a 16. század végén bizonyos Louis de Granada.

S mielőtt felmerülne bennünk, hogy ötszáz évvel később a világot szemlélve meglehetős optimizmus szükségeltetne, hogy a Teremtő tündökletes mivoltára következtessünk, nem árt felidézni, hogy már a 16. század sem volt épp zökkenőmentes. Inkább érdekes a gondolat, hogy az ember, bár maga is csak egy betű a sok közül, mégis el tudja olvasni a mindenség nagy képeskönyvét; ezek szerint a világegyetem voltaképp önmagát olvasó írás. Innen már csak egy lépés a kvantumelméletre hajazó feltételezés, hogy a kozmikus írás olyan könyvet alkot, amely az olvasás pillanatában születik meg, vagy még inkább az olvasás aktusa által.

Távoli mezők illatát érzem,
s hallom sosemvolt városok zaját.
A réteken föltörnek, csokrokban,
a fűcsomók csöndes akkordjai.
Még egy hónap, és szinte itt a nyár.
Megint felzúg a lombos fák kara.
Úgy teszek, mint boldog, reményteli
korok emberei, akik minden
órától, naptól, héttől valami
jót várnak, üdvöset, örömtelit.

RETRO-LIGET
 

Liget 2003/3  |  Handi Péter - A GOMB

A Rossz és a Jó cselekedet egyaránt indulatból ered - morfondírozom mostanság -, s gyakran mellőzi a fontolgató Észt. A közelmúltban hallottam pszichológus barátomtól a nagy kísérleti kérdést: vajon megnyomnám-e a gombot melbourne-i (vagy amszterdami, pécsi, nicaraguai, bukaresti stb.) szobám magányában, ha tudom, hogy ennek következtében valahol Kínában fölrobban egy mandarin - persze az aktusról senki sem tudna a földkerekségen. A válasz - ha valóságos, megválaszolható kérdés híján egyáltalán lehetséges válasz - talán valami vallomásféle önmagunknak. A bennünk mégiscsak lakozó jóság és rosszaság lakmusz-próbája.

BEFEJEZNI

Végül is a legtöbb könyvet várakozással nyitja ki az ember, mintha az maga a Könyv lehetne. Persze arról, hogy miféle könyv is a Könyv, csak meglehetősen homályos elképzelésekkel rendelkezünk, kivéve talán a buzgó hívőket, akik vallásuk szentirataiban fedezik fel a Könyv hiánytalan megtestesülését. A többieknek marad a várakozás. A várakozás és a csalódás, többnyire.

Vannak könyvek, amelyeket fellapozva izgatottsághoz hasonló érzés keríti hatalmába az olvasót, ilyenkor arra gondol: ebben itt igenis sok van abból a bizonyos Könyvből. Máskor a kötet csak papír és nyomdafesték, száraz értekezés vagy parttalan fecsegés, esetleg a kettő közti ügyes, vagy kevésbé ügyes átmenet. Pedig azt hiszem, végső soron nem igazán számít sem a könyv témája, sem a műfaja; talán a stílusa sem, a nyelve sem, a külalakja sem, mert ez mind esetleges – bőven elég, ha valamiképp hasonlít ahhoz a bizonyos Könyvhöz. Az írók többsége azért ír, és az olvasók legalábbis egy része biztosan azért olvas, mert kimondhatatlan gyönyörűség rálelni ennek a Könyvnek a nyomaira a sok tucat kötet között. Az, hogy valaki honoráriumért írjon, már csak következmény, bizonyos lelkiállapot elsajátításának következménye – de senki sem kezd el könyet írni pusztán kenyérkereseti okokból, ahogy olvasni sem ugyanezért. Ami efféle számításból születik, az nem könyv, még ha ránézésre a megtévesztésig emlékeztet is rá – ahogy a szesz és cukor ötvözetéből sem lesz pálinka, habár sokan annak hívják.

1948-ban
a II. Rákóczi Ferenc úttörőcsapat tagjaként
vonultam-tam
a falu temploma, kocsmája, vegyesboltja közti térségre,
az oroszlános emlékműhöz;
nem tüntettünk,
ünnepeltünk,
sütött a nap,
aztán esett a hó,
rövidnadrágban voltunk, bőrünk kipirosodott,
fújtuk a Gábor Áron rézágyúját,
jó volt,
a hangszórók is szóltak, elzengték nekem,
egyik ember annyi mint a másik,
bár a bőre barna vagy fehér;
könnyű volt elhinnem,
és ma is, ahogy nézem,
a kezem rajzolta képen
látom:

sok elmosatlan edény a mosogatóban
magatehetetlen szomorú tárgyak
– a tegnap meddőhányója –
elkoszolódott napok naptárban emlékezetben
a napnak útját állja a légyszaros
maszatos ablak a kialvatlan véreres szem
de kívül maradni bizonyos vonatkozásban szép és izgató
tetszhalott idő szétmaszatolódó képek
az agy meddőjárataiban eltévedt gondolat
keresi a kijáratot – elszakadt Ariadné fonala –
ragaszkodó zsírfolt a konyhaasztalon
alvó kés árnyéka a kockás abroszon léha
morzsák magakelletése ünnep-és vasárnapok
hangsúlyos távolléte hol volt hol nem volt nincs
csupán bennem folytatódik szinte nyikorgó
mozdulatok a test tiltakozása megejtő vagy inkább
felháborító ez a dühödt őszinteség ételszag életszag
ki kéne tárni az ablakot meglibbenteni
az elálmosodott szárnyakat nézni a nyárikék
eget hallgatni ahogy az ablak alatt
halkan énekel a fű

fotó | 500px.com

Fecske Csaba írásai a blogon | Fecske Csaba írásai a Liget folyóiratban

Kérjük, támogassa  adója 1%-val

a Liget és Szitakötő folyóiratokat megjelentető, könyveket kiadó,
oktatási és kulturális programokat szervező közhasznú Liget Műhely Alapítványt!

A Liget Műhely Alapítvány adószáma: 19672139-2-43

KÖNYVEK

...elképesztő, mi mindent lehet útközben is olvasni. Erről alighanem a híres Aldus Manutius tehet, aki velencei nyomdájában kiötlötte a nyolcadrét zsebkönyvformátumot, és rögeszméje volt, hogy a klasszikusokat ne csak tekintélyes fóliánsokon lehessen tanulmányozni, gótikus nyugalomban. Vele borult fel a világ addig ismert rendje, és az ember azóta hordhatja magánál Homéroszt, vagy tarthatja egyik kezében a tekintélyes Platónt, míg a másikkal esetleg földimogyorót töm a szájába.

A következmények beláthatatlanok. Lehet Bibliát osztani egy útkereszteződésben. Kötelezőként kiszabott Shakespeare-rel birkózni vacsora mellett. Tibeti halottaskönyvet lapozgatni a villamosmegállóban. Lehet olvasni Dantét hason fekve és limerickeket a könyvtárban. Az anomáliáknak se vége, se hossza. Rejtőt kiadják hatszáz oldalon keménytáblás díszkiadásban, amit az ember csak olvasópultra fektetve bír felnyitni, a klasszikusokat pedig kivonatolják, hogy tíz oldalra zömítve elférjenek.

RETRO-LIGET
 

Liget 2005/12  |  Fenákel Judit - ANYU KEZE

Nem örököltem Anyu szépségét. Talán a kezem hasonlított egyedül az ő fodros ujjú, hosszú, keskeny kezére, legalábbis a közeli barátnék mondogatták, olyan a kezed, mint anyádnak, és ez nyilvánvaló dicséret volt. Mindenütt vannak ilyen megjegyzésre érdemes családi darabok, amelyekről a rokonok időről időre megtudakolják, aztán megvan még az a kristályváza, amit a nagymama kapott nászajándékba?

S ahogy a kristályvázák el szoktak törni, a gyertyatartók el szoktak kallódni, úgy múlt el anyu híresen szép keze is, a fodros ujjakon bütykök, köszvényes csomók nőttek, a kézfej finom bőrét barna foltok csúfították, az ujjak megcsavarodtak, egymás felé görbültek vagy éppen hátat fordítottak egymásnak, a gyűrűk már szappanos dörzsöléssel se csúsztak le az eltorzult gyűrűsujjakról, ékszerészhez kellett menni, aki valami vágószerszámmal a jegygyűrűt is eltávolította.

Ahol lakom, a fák nem nőnek az égig, a tízemeletes házak elfogják előlük a fényt. A Fő téren naponta több tízezer ember vonul át (civil díszszemle), és az autóbuszok évente mélyítenek új vájatokat a frissen és rosszul aszfaltozott úttestbe (groteszk tetoválásminták). Sok-sok embert láttam az itt töltött évek alatt, és megtanultam az alkalmazkodás művészetét, ami egyfajta csőlátással rokon. Nem veszem észre, ami eltér a szürke átlagtól – csak a veszélytelennek vagy ismerősnek tűnő arcot vagy tárgyat választom ki tömegből.

Irtózom a változástól – úgy érzem, az új információ vagy benyomás lefegyverez. Ha kilépek a lakásból, bezárom a szívemet. Sokszor elég hallanom a kulcscsomó csörrenését, máris begombolkozom. Megvárom, míg a lift üresen jön fel a hatodikra, mert nem akarok senkivel beszélgetésekbe bonyolódni, és távol tartom magam a szórólapoktól, amelyek idegen életekről szólnak.

RETRO-LIGET
 

Liget 2007/2  |  Kámán Balázs - FARSANG

Pestről jött Budára metróval. A Batthyány térig az üléssor szélén ült, és annyira előrehajolt, hogy az arcából semmi sem látszott. Varkocsba fogott, zselézett, fekete haját, a világossárga-narancsszín-kockás, felfújtnak tűnő dzsekiből kinyúló nyakszirtjét nézve nem lehetett eldönteni: fiú vagy lány. Bumfordi sportcipőt viselt - legfeljebb negyvenes méretűt - és farmernadrágot. Többen álltak, kapaszkodtak a két üléssor között; az előrehajlóhoz legközelebb egy középkorú nő a kamaszlányával, de akkora távolságot tartottak - erőszakoltak ki maguknak -, hogy ha a láthatatlan arcú előrebucskázna, ne essen rájuk.

– vagyis a munkás élet utáni munkátlan lét. Az öregség, a nyugdíj, a visszavonulás időszaka. Embermilliók vágynak a „békés, gondtalan” évekre, s ugyancsak embermilliók érnek az idős korba anélkül, hogy életük végre békés, de főleg gondtalan lehetne. Az államok igen ritkán bőkezűek, ha költségvetésükben nyugdíjrendszerük alakítását tervezik. Általában a létfenntartáshoz szükséges minimumot dobják a visszavonuló, elbocsájtott, kiöregedett, beteg, és ekként a továbbiakban „haszontalan” állampolgárnak. Az állami nyugdíjrendszerekkel párhuzamosan működő magánnyugdíjpénztárak szervezete persze más logika szerint működik: az állampolgár még dolgos éveiben maga gondoskodik rendszeres befizetésekkel a későbbi jövedelméről.

Sokan úgy képzelik, az öregkor igazi hozadéka a szabadidő. Hogy végre azt tehet az ember az idejével, amit akar. Vannak, akik hosszan készülnek, s például dédelgetett álmukat remélik megvalósítani: ami addig csak hobbi, félig-meddig titkolt szenvedély volt, majd főtevékenység lesz. A munkavégzés tempója azonban – akár napi robot, akár hivatásnak érzett tevékenység volt évtizedeken át – alaposan megváltozik a nyugdíjazáskor. Az idő, az alkalom túl bőven kínálkozik: „kezdj velem valamit” – sugallja.

Közkeletű tévedés, hogy egy politikai rendszer, amelyben választások vannak, automatikusan demokráciának minősül. A neves politológus, Robert Dahl hat pontból álló, egyszerű tesztet állított össze, amelynek alapján meghatározható, hogy valóban demokratikus-e egy rendszer:

1. a legmagasabb rangú tisztviselőket választások útján nevezik ki,
2. a választások szabadok és igazságosak,
3. a véleménynyilvánítás szabad,
4. mindenkinek jogában áll a politikai szerveződés,
5. a polgárok szabadon hozzájuthatnak a nem kormányzati információkhoz és
6. általános a részvétel.

Az első három pont tekintetében a magyarországi demokráciát erős kritikával illették: a kétharmados többségnek a sarkalatos törvények megváltoztatására is lehetősége van, a médiatörvény pedig megkérdőjelezi a véleménynyilvánítás szabadságát. A többi pont ügyében még várhatjuk a fejleményeket.

RETRO-LIGET
 

Liget 2006/2  |  Szvetelszky Zsuzsanna - A TÚLKÍNÁLAT DIKTATÚRÁJA

Rénszarvas sonkájából készült pástétomot kínálnak a fehér blúzos, nyakkendős, fiatal lányok a szupermarketben - ösztönösen elfogadom a nekem nyújtott falatkát, aztán hirtelen meggondolom magam, és két lépéssel arrébb leteszem a használt fogpiszkálók tálcájára. Nem akarok udvariatlanul elutasítani - meg szónokolni sem bolygónk törékeny élővilágáról. Amit végül is teszek, az is elég felemás. És közben megcsapott már az ismeretlen, füstös-fűszeres szag. Mélyen beszívtam, talán tudat alatt mozgósítottam is receptoraimat: új információ, rénszarvaspástétom-illat, megjegyezni!

Ki tudja, hány százezredik érzéklet az elmúlt harminchat évben, főleg az utolsó tízben: friss avokádó héjának tapintása, guatemalai kávé illata, dán sajt márványos mintájú kék színei... Azt mondják, hetente három-tíz ezer hirdetést lát az ember, de ezen is túl még rengeteg színt, formát, illatot, ízt, hangot kell elraktározni. Igen, hangot is: két lejátszót mutat az eladó, mindkettőbe ugyanazt a lemezt teszi, várja, hogy hallom-e a különbséget, és alig merem bevallani, hogy nem: úgy látszik, telítődtem, képtelen vagyok a differenciálásra. Normál szűrő és aktív szűrő, narancslekvár és fenyőmagos narancslekvár - lehet, nem érzékelem, bizonyára percepciós neurózisban szenvedek.

Illusztrálni
szeretném
ezt a képet,
kihasználni
akár;
ezért
tapogatózom szavakkal körülötte;
hallom hogy hív, jössz te, jössz-e?
Szinte
duruzsol
megvesztegetően,
télies hófehére lelkesít,
nézem
és elhiszem gyengédségeit,
ezen a rajzolaton a vonalak
úgy tekeregnek (kötekedő kötetlenséggel,
alkalminak játszott derűvel mondhatom):
mint a régimódi, csúfolós mondolat.
Látom az összekapaszkodó arcokat,
ahogy érzik és próbálják kifejezni
naiv kettősségük nyitját,
mintha ez lehetne maga a szabadság,
és észreveszem (elképzelem),
véletlenem vagy más körülmény,
netán kattintás folytán vagy révén
már nem is vagyunk egyedül,
a rajz meg én,
ohó,
itt egy hozzánk hasonlító
féle és forma-szerű néző,
ő is világképböngésző;