Sokat vacilláltam rajta, leírjam-e ezt az apró epizódot, mert leírva valahogy sziruposnak tűnik. Viszont sokszor eszembe jut, nem tudok (nem akarok) szabadulni tőle. A diáktüntetés a Körúton vonult, valahol a Nyugati és az Oktogon között. Az egyik boltból kirohant egy idős, ősz hajú nő, odaszaladt a legközelebbi menetelőhöz, és a kezébe nyomott egy virágcsokrot. A fiú kicsit meghökkenve meredt a csokorra, miközben a nő megtapsolta, átölelte egy pillanatra, és már ott sem volt. Az egészet csak néhányan látták, mi is csak azért, mert a járdán mentünk, párhuzamosan a menetelőkkel, de kicsit félre is húzódva, félig-meddig fenntartva-megélve a részvétel illúzióját, ugyanakkor beleragadva a külső szemlélő kényelmes, enyhén identitászavaros pozíciójába (mert már ilyenek vagyunk).

A srác meglengette a csokrot, a körülötte állók üdvrivalogtak egyet, de mindez elveszett az általános, vidám hangzavarban, a tüntetés szívmelengető akusztikai káoszában. Hogy mi lett utána a csokorral, nem tudom. Lehet, hogy eljutott a Rádióig vagy egészen a Színművészetiig, mint annak a kornak üzenete, amikor egy rövid, kótyagos-lázas, szép időszakban a virág és a forradalom szavak (részben legalábbis) átfedték egymást. Ezt akarom hinni.

A költők közül a legjobb favágó, a favágók közül a legjobb költő alighanem a norvég Hans Børli (1918–1989) volt. A svéd határ közelében született a hegyek közt, patakokkal, vízfolyásokkal tagolt erdővidéken. Szegény, de összetartó közösségben nevelkedett. Gyermekkorától rengeteget olvasott, s hamar feléledt benne a vágy, hogy írjon. De irodalmi pályafutása kedvéért sem hagyta ott megszokott közegét. Igazi erdei embernek számított: nappal keményen dolgozott, s éjjel írta verseit.

Költészetében a technikai fejlődés hozott fordulatot: az ötvenes éveit taposta, mikor bevezették a motoros láncfűrész használatát. A munka jellege alapvetően megváltozott. Meditációra alkalmat nyújtó csöndes foglalatosságból átalakult ipari tevékenységgé. Megjelent a kapkodás, a teljesítménykényszer. Mégis, mikor szívbetegsége miatt a hetvenes évek végén fel kellett hagynia a favágással, úgy érezte, elzárták az ihlet forrásától. Hiába volt sokkal több ideje, mint korábban, kevesebbet írt. Az ekkortájt keletkezett A nappal egy levél (Dagen er et brev) hajnali órán bordázott talpú gumicsizmával letaposott havas utat ábrázol, mely árnyékok rongyszőnyegén át a postaládához vezet. A vers azzal zárul, hogy a nappal olyan levél, amely sosem érkezik meg.

Børli műveivel természetesen angol fordításban találkoztam először, s kedvem támadt átültetni magyarra. Szerettem volna az eredeti jelentést jobban körbetapogatni, ezért a norvég szövegek angol nyersfordítását is felhasználtam.

Ars poeticájával kezdem:

VERSET ÍRNI

Nem, verset írni egyáltalán nem nehéz –
lehetetlen.
Máskülönben miért csináltam volna
40 éven át?

Megpróbáltam
kőbe faragni a madár röptét.
Hátha szárnyra kap a kő.

Børli úgy dolgozott, mint a tájképfestők, akik beisszák magukba a látványt, a fényeket, talán vázlatokat is készítenek, hogy aztán a műterem nyugodt magányában befejezzék, amit a hegyek közt elkezdtek.

a LIGET e-könyv sorozata

Meg merem kockáztatni, hogy Petruchio és Kata első látásra egymásba szeretnek; már a lánykérés jelenetében szexuális utalásokkal bőségesen tűzdelt harcot vívnak („Ki ne tudná, mivel csíp a darázs? / A farkával” – „A nyelvével” – „Ha farka nincs” – „Elég – magának – nincsen füle-farka”). A szerelem itt még csak testi vágy, a hús gyönyörének megsejtése, és a fiatal párnak azt is meg kell tanulnia, hogy „a szerelem legfeljebb a házasság szükséges, de nem elégséges feltétele”.

Mielőtt az „ágy melegébe” térnének, rá kell jönniük, előfordul – mint Kata mondja „behódoló beszédében” –, hogy „lándzsáink szalmaszálak, / erőnk gyönge, semmi se teszi széppé / látszunk valaminek, s az vagyunk legkevésbé”. Ez nemcsak azt a konvencionális-moralizáló belátást tartalmazhatja, hogy a „szerelem gyöngédség, szövetség, barátság, bensőségesség és bizalom”, bár ez is igaz lehet. Inkább kölcsönös esendőségünkről és sérülékenységünkről szóló vallomás, annak elismerése, hogy épp nem a gyengeség jele, ha időnként lándzsáinkat szalmaszálakra cseréljük, ha letesszük a fegyvert.

A gazdasági válság súlyos csapást mért a kulturális és művészeti életre. Azok a képzőművészek, akik évekkel ezelőtt még milliós kikiáltási árról indíthatták árverésen képeiket, ma kénytelenek beérni a vevők zsebéből előbújó pár ezer forinttal. Becsületükre legyen mondva, hogy jajszavukkal nem kürtölik tele a világot, hanem munkába temetkezve és a sűrű fillér elvét követve nagyszámú értékesítéssel igyekeznek felszínen maradni. Az adásvételek helye egyre inkább az internet, Tesz-Vesz, Vatera, Galéria Savária és más portálok.

Nézzünk példákat, milyen árfekvésben vásárolhatunk jó nevű művészektől festményeket, ha lakásunk csinosításán vagy műtárgy-befektetésen gondolkodunk!

Egyik legtermékenyebb alkotónk Scheiber Hugó. Kiforrott stílusa, bravúros rajzkészsége, lendületes és nagyvonalú vonalvezetése, továbbá kedvelt pasztell technikája arra kárhoztatja, hogy egyfajta képzőművész-zsonglőrként villámgyorsan készítse el műveit. És Scheiber mester manapság sem tagadja meg önmagát, naponta több képet is befejez – többnyire portrékat – és dob piacra. Az expressz dolgozó expresszionista dömping-termelése dömping-árat eredményez, Scheiber Hugó képeit 10-20 ezer forintért vásárolhatja meg az érdeklődő.

HAGYMALEVELEK

Édes Kelemenem!

Múltkori levelemben említék Kednek egy öreg, falusi asszonyságot, és el sem is mondhatom, mennyire kirítt szobatársaim közül, kikkel több hónapi kórodai tartózkodásom idején öszvekerülék. Nem akarván visszaélni Öcsémuram türelmével, ezért nem írtam róla bővebben, pedig megérdemli, olyan jelenség, ki igen ritka mostanság. Fajtája eltűnőben van, nem védi törvény, mint a kihaló madárnemzetségeket, s csupán e néhány sor ad róla hírt jövendő generatioknak.     

Törékeny termettel, halovány, pergamenszerű bőrrel, nemes vonásokkal áldotta meg az Ég, tartása mellett ódon bájjal és kedvességgel is. Egykor tanítóné vagy postáskisasszony lehetett, gondoltam róla, ki idegenül téblábol ez új évezredben régimódi, steppelt köntösében, melynek halovány rózsaszínje oly jól illett szorosra font ősz kontyához és kellemetes, tartózkodó modorához, ám tévedtem, mert parasztleánynak született, és kétkezi munkáshoz ment nőül. (De mint Ked is tudja, a lélek nemessége nem attól függ, hová születünk, tanult emberek közt is bővséggel találtatik bárdolatlan tuskó.) Az első perctől sympathia alakult ki közöttünk, szavak nélkül értettük egymást. 

SZALAGÚTJAIM

Az általános iskola első osztályát végeztem 1951-ben Szegeden, amikor a koncepciós perek új hulláma elérte két esztendővel korábban orvosi diplomát szerzett, de klinikai munka helyett politikai funkcióban maradt apámat. Az egykori Márciusi Front szereplőinek felszámolására készülődtek: 1950 őszén letartóztatták Haraszti Sándort, ’51 elején Losonczy Gézát, Újhelyi Szilárdot (’56 novemberében majd családostul viszik őket a jugoszláv követségről Snagovba) – a tervezett per első számú vádlottja az akkor belügyminiszter Zöld Sándor lett volna.

Zöld a negyvenes évek végén a szegedi pártbizottság titkára volt, apámat a baráti együttműködésen túl igazi szeretet kötötte a hét esztendővel idősebb, orvosi végzettségű politikushoz. Zöld remek érzékkel például medikus apámat kérte, hogy a szívbetegsége kezeléséhez szükséges napi injekciózást végezze, s a szabadkozásra, hogy Szegeden kitűnő klinikusok vannak, szellemesen válaszolt: így olcsóbb lesz, te nem kérsz előléptetést, nem vársz fizetésemelést. Apámat elbűvölte a puritán, okos világmegváltó, aki saját magával érvelt, amikor a régen áhított orvosi munka helyett az egyetem pártfunkcionáriusává szervezte.

A KETTÉSZAKÍTOTT ÜSTÖKÖS

Sokan számítónak tartják. Az is. Titkos számítás vezérli, azért nemigen engedhet szabad folyást az érzelmeinek. Ha megteszi, önmaga előtt mentegetőzik. Szenvedélyes és szertelen politikai vitairataiban a hűvös ész és józan számítás mellett agitál – dühödten. Legkülönösebb ötleteinek, szokásainak is praktikus indítékát bizonygatja. Csak részben van igazuk azoknak, akik ebben önmegtagadást látnak. Inkább a megszállottak körültekintő, agyafúrt módszeressége ez. Neki szisztémája van, mint Dosztojevszkij Kamaszának, és mindent a szisztéma szempontjából kell mérlegelnie. A játék szabályait csak ő ismeri. A veszélyt, ami a nemzetre leselkedik, ha eltér az ő rendszerétől. A veszélyt, ami őt bensejében fenyegeti.

Pózol? Alakoskodik?

„Ne tépd le szívemről a lárvát, alatta tátong a pokol.” (Byron: Childe Harold zarándokútja)

Merő véletlen volt, hogy ugyanazon a napon olvastam Ács József remek esszéjét a Ligetben és egy rövid hírt, amely az internetes portálok szokásos tálalásában úgy festett, mintha legalábbis Philip K. Dick nyúlt volna át a másvilágról, hogy némi illusztrációval szolgáljon Ács József írásához.

A hír arról szólt, hogy cambridge-i kutatók támogatásával egy „Létezési Kockázatot Vizsgáló Központot” (Center for the Study of Existential Risk) terveznek felállítani jövőre, amely hatás-vizsgálatokat végez majd, hogy mi történhet, amikor a (mesterséges) intelligencia végképp függetlenedik a biologikumtól; ekkor ugyanis „olyan gépek kegyelmére leszünk bízva, amelyek bár nem gonoszak, de nem tartozunk érdeklődési körükbe.” Ez nagyjából olyan víziót takarhat, amely szerint a felhasználó–felhasznált viszony egyszer csak megfordul, és a mesterséges intelligencia „rájön”, hogy a biológiai alapú intelligencia csak annyiban hasznos számára, amennyiben fenntartja őt, az ember pedig – netán anélkül, hogy észrevenné –, információs haszonállat lesz, amelyet ügyesen „lefejhetnek” az önállóságra szert tett gépek.

KAVICSFESTÉS

3. KORA DÉLUTÁN

 
Szombaton, kora délután
talált kavicsomat mázoltam éppen,
mikor megszólaltak a hegyen
és egyre hevesebben
vinnyogtak,
tutultak
az északról érkező őszi szél
kutyái.
Egész falka.
Azóta is.
A nap
ökölnyire zsugorodva süt,
tessék-lássék
adagol
fényt és meleget,
hunyorog kedvetlenül
a sárgás-szürke felhőfüst mögül.
Pingálom a követ.
Hagyja, némán.

- túltermelési rémregényke -

Egyszer olcsó sampont vettem az alagsori kínai-gagyi boltban, ahol a világ túlzsúfolt műhelyét lendítő újmaoista spiritualizmus anyagiasult végtermékeit árusítják az alkonyló Nyugat elnyílt szemű materialistáinak ­– többek közt nekem. (Azt hiszem, itt láttam először az elektromos orrszőrnyírót is [a két db. AAA-jelű elem nem tartozék], ami ostorszerű megvilágosodásként csapott le rám, hogy azután fokozatosan a haladással és a technológiával – továbbá a felvilágosodással meg a kapitalista fejlődéssel – szembeni gyanakvásom szimbólumává lidércesüljön.) Ezen a félreeső, hátamögötti helyen vettem a „Gyöngyillatú” sampont, igen kedvező áron.

FÖLDHÖZRAGADT FOHÁSZOK

Az edzőtermek bűze

Ments meg a szorgalomtól, uram. A meddő
igyekezettől, hogy napról napra több akarjak
lenni. Hadd maradjak ma még ugyanaz:
növény, ami nem nő, levágott köröm
az asztalodon, ágy alatt súlyzód korongja,
mozdulatlan égitest. Add, hogy ne legyek
egyre okosabb. A szívósság ördögét, mint
engedetlen bérlőt, költöztesd ki belőlem.
Ne kelljen majd egyszer, mintha napsütötte
csúcson állnék, régi tévedéseim szomorú
síkjára látnom, hiszen tudod jól: azon
a síkságon születtem. Ezért ijeszt meg
a burjánzó város, a poros könyvtárakban
kavargó rossz tudás, ezért facsarja orrom
az edzőtermek bűze, ahol hamis templomokat
építenek maguknak az örök elégedetlenek.


fotó: Vivian Maier  |  Untitled, Undated

Németh Bálint írásai a blogon | Németh Bálint írásai a Liget folyóiratban

FÉNYCSÓVA LOBBANT

A holdon mint egy léken át
elfolyt a fény bora
s dohszag maradt utána és
a hordó-éjszaka

s valami furcsa percegés
a mennybolt dongái mögött
talán egy patkány rágicsál
talán Isten zörög

vagy talán egy patkány az Isten
de mindegy is hiszen
mindegy kihez imádkozunk
egy hordó mélyiben

s hová jutnánk a korhadó
dongákon túl ki tudja
a Mennybe-e vagy egy sötét
és nyirkos pincezugba

(illusztráció: Csontváry Kosztka Tivadar | A KELETI PÁLYAUDVAR ÉJJEL)

A vers és a jegyzet megjelent a FÉNYCSÓVA LOBBANT című antológiában | Liget, 2012

microsite képekkel és zenével itt

TITOK LEGYEN!

A LIGET folyóirat következő tematikus számának ez a hívó kifejezése.

A témához bárhogyan kapcsolódó, tetszőleges formában és hangnemben
alkotott, a folyóirat terjedelmi lehetőségeinek figyelembevételével
készült műveket várunk kizárólag postai úton a szerkesztőség címére:

LIGET | 1122 Budapest, Kissvábhegyi út 4.

A szerkesztőség által elfogadott művek a LIGET folyóirat
2013. márciusi számában jelennek meg, a szerzőket honoráljuk.

A műveket a szerző nevével és e-mailcímével együtt,
nyomtatott formátumban kell beküldeni.

Postára adási határidő | 2013. január 10-ig.

----------------------------------------------------------

A nyertes pályázatok listája elérhető itt, ezen a linken.
Gratulálunk, köszönjük a beküldött műveket!

A ’fantom’ szó görög eredetű, a mai nyelvhasználatba francia közvetítéssel jutott. Jelentése: kísértet, test nélküli lény; olyan teremtmény, akit értelemmel az alkotó képzelet tölt meg, így nem különbözik egymástól teremtő és teremtett, csupán az egyiknek önálló akarata van, a másiknak meg nem… Én szkeptikus vagyok. Nem hiszek kopogó szellemekben, fejüket hónuk alatt hordó vándorlegényekben, a széllel versenyt futó… szóval a világ, amelyben élek, a technika segítségével csaknem tökéletesen modellezhető.

Nem érhet meglepetés. „Fantomok márpedig nincsenek.” Valahogy így. Igen ám, csak a közelmúlt néhány eseménye gondolkodóba ejt, elbizonytalanít. Noha nem kerekedem fel, hogy kérdőre vonjam az ablak alatt settenkedő esti árnyakat, és nem riadok fel akkor sem, ha vihar klimpíroz az ablakpárkányon, nem érzem magam biztonságban.

HAGYMALEVELEK

Kedves Öcsémuram!

A Ked nénje a lelkét is kiteszi, hogy  újsággal szolgáljon, s ne csupán a climáról és a család gyarapodásáról számoljon be a világ túlsó felén kalandozó rokonjának, ám válasz mostanság nem érkezik, holott Ked tudna csak izgalmas históriákat mesélni, ámbár tudatlan vidéki asszonyság létemre úgy vélem, az emberek természetje ott se más, mint itten, s a különbség csupán annyi, hogy míg az őserdőben a vadállatok támadásától félhet az utazó, nálunk – ahogy a  római auctor mondá – ember az embernek farkasa.   

Megjegyzem, a sensatiók azért minket se kerülnek el teljesen, itt, a provinciákon is történnek események, melyekről még országos lapok is híradással vagynak, úgymint gyilkolás, gyújtogatás, rablás, erőszak. És nem csupán hírlapok, avagy távolbalátó készülékek révén jutnak el hozzánk e rémhistóriák; korzón, piacon, sőt, a kórodában is beszélnek effélékről. Még egyik szobatársnőmtől is hallék ilyent, egy kövér, cukorbajos asszonyságtól, kiből egész nap említést sem érdemlő apró-cseprő dolgok miatt ömöltek a panasz-szók.

Nincs akadálya, hogy ott legyél,
hogy felmenj, hogy bekeskenyedj,
hacsak nem te magad vagy az
akadálya.

Te vagy az akadály? Akarod,
hogy mentesítsünk?
Már így is nagyon sokba vagy
nekünk.

Légfék sustorog, hidraulika szisszen, kinyílik az ajtó – előreengedek egy botozó öreg nőt, aztán én is lekászálódom – gallérba húzott nyakkal megindulok a hivatal felé.

Eső szemetel, az újonnan lerakott márványjárólap nedvesen fénylik – az ember óhatatlanul is tipegősre veszi a járását, ahogy kikerüli a terjedelmes olajfoltot – első alkalommal még azt hittem, véletlenül lötykölte ki valaki, de később meggyőződhettem: szorgos kezek naponta gondoskodnak az utánpótlásról – feldobogok a lépcsőbe applikált, torz rámpán, majd épp-hogy-nem-oldalazva, vállam összehúzva belépek a szűkre méretezett bejáraton.

Odabent hirtelen kitágulnak a falak, csöndes lounge zene szól, szökőkút csobog, előtte takaros táblácska hirdeti, készült x ezer euro uniós támogatás felhasználásával – a falon aranyozott képkeret, benne az Első Ember fotója – az arc négy évente változik, ahogy a hivatal neve is, csak a hivatalnokok ugyanazok.

nemzeti időjárás-(fel)jelentés

Idilliában most éppen esik.
Igen, néha ott is szokott. Sőt, nem csak néha. De persze nem is túl gyakran.
Idilliában esik, ha kell.
Mert az idilliai esőt
alig valami köti más, cseppet sem hasonló esőkhöz:
az idilliai esővel nem járnak együtt olyan szavak, olyan képzettársítások
mint sár, ragad, sápadt, hideg, borzongás, lucskos, fáradt, savas;
(savanyú kocsma, légy, kocsmáros, agyoncsap, fülledt meleg);
az idilliai eső csupa-csupa növekedés, burjánzás és felfrissülés.
Herseg, mint fog alatt a fű (roppan mint a túlfeszült gerinc).
Mindig akkor és oda esik, amikor és ahová
Idilliának éppen szüksége van. Ezért
Idilliában csak elvétve látni szipogó, náthás embereket
bedagadt szemmel, harákolva, slejmet köhögve hajnali buszmegállókban
(és a buszmegállók és a hajnal valahogy soha sincsenek egy helyen, és a busz is mindig jön mielőtt az
embernek úgy igazából várakoznia kellene – és nincsenek csikkek se már).

A törvényszerűség, amelyre az évek hosszú során felfigyeltem, általános érvényűnek ugyan nem mondható – legalábbis abban az értelemben nem, ahogy egyetemes például az energiamegmaradás törvénye, vagy Arkhimédészé –, de a dologban kétségkívül fölfedezhető bizonyos szabály és rendszeresség. Máskülönben nem szokásom mintázatok után kutakodni, és a jó ég tudja, mikor kíséreltem meg utoljára osztályozni a világ dolgait, de ez mégiscsak makacs és visszatérő motívum. Ahhoz persze, hogy teljesen bizonyosat lehessen állítani, még kiterjedt kutatások szükségesek; egzakt statisztikák, precíz mintavétel, és a többi – a sejtés azonban kellőképp megalapozott, és tudható, hogy számos nagy természettudományos fölfedezés is hasonló sejtéssel kezdődött, amelyet később fényesen igazolt – vagy rútul cáfolt – a kísérletekben megedzett tapasztalat.

Arról volna szó (és itt most illenék megfontolt szakemberhez méltó óvatossággal fogalmazni), hogy úgy vettem észre, a csellisták egytől-egyig szépek. Méghozzá azzal a különös, csaknem áttetsző szépséggel, ami a hangszeres zenészekre, ezen belül is a klasszikus hangszereken játszókra általában jellemző. Hogy ezt így, quasi tételként meg lehessen fogalmazni, további pontosítások szükségesek.