A törvényszerűség, amelyre az évek hosszú során felfigyeltem, általános érvényűnek ugyan nem mondható – legalábbis abban az értelemben nem, ahogy egyetemes például az energiamegmaradás törvénye, vagy Arkhimédészé –, de a dologban kétségkívül fölfedezhető bizonyos szabály és rendszeresség. Máskülönben nem szokásom mintázatok után kutakodni, és a jó ég tudja, mikor kíséreltem meg utoljára osztályozni a világ dolgait, de ez mégiscsak makacs és visszatérő motívum. Ahhoz persze, hogy teljesen bizonyosat lehessen állítani, még kiterjedt kutatások szükségesek; egzakt statisztikák, precíz mintavétel, és a többi – a sejtés azonban kellőképp megalapozott, és tudható, hogy számos nagy természettudományos fölfedezés is hasonló sejtéssel kezdődött, amelyet később fényesen igazolt – vagy rútul cáfolt – a kísérletekben megedzett tapasztalat.
Arról volna szó (és itt most illenék megfontolt szakemberhez méltó óvatossággal fogalmazni), hogy úgy vettem észre, a csellisták egytől-egyig szépek. Méghozzá azzal a különös, csaknem áttetsző szépséggel, ami a hangszeres zenészekre, ezen belül is a klasszikus hangszereken játszókra általában jellemző. Hogy ezt így, quasi tételként meg lehessen fogalmazni, további pontosítások szükségesek.
Először is szinte biztos, hogy nem mindenki csellista, aki szép. Másodszor a megállapítás inkább a női csellistákra vonatkozik, ami ugyan nem jelenti, hogy férfi-kollégáikról ugyanez nem állítható, de őket – a megfigyelő diszpozíciójából fakadóan – jóval kevesebbszer szoktam észrevenni. Harmadszor pedig: elképzelhető, hogy valamennyi zenész szép, ám mivel az orgonista nem cipeli magával hangszerét, a fuvolatokot pedig nem feltétlenül veszi észre az ember a zsúfolt utcán, a csellistákat aránylag könnyű kiszűrni.
Ha szigorúan tartjuk magunkat a természettudomány által megkívánt következetességhez, azt sem lehet eleve kizárni – legalábbis elméletben –, hogy minden szép nő csellista (vagy az volt életének valamely szakaszában), csak éppen most a hangszere nélkül indult útnak, például kocogni, bevásárolni, vagy botfülű, a muzsika iránt a végtelenségig közömbös kedvesével szakítani, amihez ugyebár nem feltétlen szükséges a cselló jelenléte. Ez utóbbi persze nonszensz, hiszen sok csinosnak mondható leány járásának a ritmusából látszik, hogy sosem volt még tisztességes hangszer a kezében vagy a lelkében, de a pontosság érdekében e föltevéstől sem szabad elzárkózni. Ez utóbbi lehetőség alesete, ha feltételezzük, hogy a muzsikusok kizárólag olyankor megkapóan szépek, ha náluk van a hangszerük (azaz fölismerhetően muzsikusok), vagy amikor épp játszanak rajta, a közvetlen kontaktus hiányában pedig haladéktalanul visszasápadnak a tömegbe, de ennek egyrészt ellene mond a tapasztalat – láttam már csellistát cselló nélkül, és ugyanolyan bájos maradt –, másrészt indokolatlanul feltételezzük, hogy a zenész kapcsolata a zenével a hangszer nélkül szünetel – erről azonban muzsikusokat kellene meginterjúvolni.
Annyi mégis megfontolandó e gondolatmenetből, hogy a csellistákat (és esetleg a többi zenészt is) valamiképpen a hangszerük teszi széppé, még ha nem is olyan sematikusan, ahogy az előbb vázoltuk. A cselló mint zeneszerszám erotikáját most hagyjuk, az ilyesmi túl nyilvánvaló és hibás következtetésekhez vezetne; különben sem arról van szó, hogy zenélni kihívó vagy sem, és hogy evolúciósan van-e köze az udvarláshoz. Inkább arra gondolok, hogy ezek a nők, fiatal leányok a zenei kapcsolat révén szépülnek meg valahogyan, valami alig leírható, szubtilis és áttételes módon, de végül is ennek a kapcsolatnak köszönhetően figyel föl rájuk az ember az utcán, a tömeg-irtózat küszöbén is. Van ugyanis valami egységes ezekben a nőkben: valami, ami légies, nem e világi, valami tündéri derű és egész alakos mosoly, gondterhelt harmónia, törékeny figyelem, és ezt a közös vonást, ami másokból hiányzik, hajlamos volnék jobb híján a zenének tulajdonítani. Belső izzás, ami nem bujaság; összhang, ami csöppet sem kiszámított vagy mesterkélt: és annál is inkább itt lehet a titok nyitja, mert mindeme tulajdonságok a zenének is sajátjai.
Mármost ki a megmondhatója, hogy ilyen esetben hol kezdődik a zene szépsége, és hol végződik a biologikum? Vagy hogy mit tesz az ember testéhez a húrok rezgése, milyen rejtett vonásokat csalogat ki belőle a dallam, és a hallható akkordokon túl mi mindent illeszt még össze a zenei harmónia? Tisztában vagyok vele, hogy a szépség nem természettudományos kategória, de vitathatatlanul létező, és egyes esetekben nagyobb befolyással van az ember életére, mint a tömegvonzás; azonfelül éppolyan védtelenek vagyunk vele szemben. Ezért válik lassan sürgetővé a sejtett törvényszerűség szigorú, statisztikai alapú elemzése az elkövetkezendőkben: hogy legalább ebben az egy kérdésben nyugvópontot tudjak találni.
Attól tartok azonban, hogy mint minden tudományos modellben, itt is elég hamar kiütközik majd a gödeli átok, amelynek értelmében nincs olyan teljességre törekvő és akkurátus leírás, amelyben ne volna valahol egy vakfolt: olyan állítás, amelyet az adott rendszer axiómái alapján sem cáfolni, sem pedig igazolni nem lehet. A szépség, amit szubjektív kategóriának szeretnek kikiáltani, például mindjárt ilyen; vele szemben mindig is valószínűségekre és kiszámíthatatlan fordulatokra vagyunk utalva. Aztán az is lehet, hogy a szép nőkkel kapcsolatban a nem-teljességi tétel éppen fordítva működik: időnként találni egy-egy olyan vonást és momentumot bennük, ami következetes és érthető – minden másra pedig eleve reménytelen is volna értelmesen rákérdezni.
illusztráció: Man Ray | Le Violon d’Ingres (Ingres hegedűje), 1924
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
