Sokat vacilláltam rajta, leírjam-e ezt az apró epizódot, mert leírva valahogy sziruposnak tűnik. Viszont sokszor eszembe jut, nem tudok (nem akarok) szabadulni tőle. A diáktüntetés a Körúton vonult, valahol a Nyugati és az Oktogon között. Az egyik boltból kirohant egy idős, ősz hajú nő, odaszaladt a legközelebbi menetelőhöz, és a kezébe nyomott egy virágcsokrot. A fiú kicsit meghökkenve meredt a csokorra, miközben a nő megtapsolta, átölelte egy pillanatra, és már ott sem volt. Az egészet csak néhányan látták, mi is csak azért, mert a járdán mentünk, párhuzamosan a menetelőkkel, de kicsit félre is húzódva, félig-meddig fenntartva-megélve a részvétel illúzióját, ugyanakkor beleragadva a külső szemlélő kényelmes, enyhén identitászavaros pozíciójába (mert már ilyenek vagyunk).

A srác meglengette a csokrot, a körülötte állók üdvrivalogtak egyet, de mindez elveszett az általános, vidám hangzavarban, a tüntetés szívmelengető akusztikai káoszában. Hogy mi lett utána a csokorral, nem tudom. Lehet, hogy eljutott a Rádióig vagy egészen a Színművészetiig, mint annak a kornak üzenete, amikor egy rövid, kótyagos-lázas, szép időszakban a virág és a forradalom szavak (részben legalábbis) átfedték egymást. Ezt akarom hinni.

Valamikor a kilencvenes évek derekán egy berlini foglaltház kocsmájában ültünk nagy, zajos asztalok körül, söröskorsók és apró Kuemmerlinges üvegek halmai közötti réseken tört át a szaggatott beszélgetés. Az alkoholgőz és a kótyagos szolidaritás egy fokán valaki feltette a kérdést: kinek mit jelent a „forradalom”? Az asztaloknál ülve, állva, fel-alá rohangálva az egész berlini (nagyon nyugati és egyben nagyon kelet-európai) miliő ott beszélt és hadonászott: a legkülönfélébb anarchisták a szakállas, kába tolsztojánusoktól a dühödt aktivistákig, egymásra is sandán néző trockisták, a nüanszok és félszavak skolasztikus boncmesterei, a kurd szabadságharcért lángoló maoisták, konszolidált ifjúszocialisták és ifjúkommunisták (kopott zakó-identitások és keskeny, fekete nyakkendők dacosan büszke viselői), kivörösödött arcú autonómok, ottfeledkezett hatvannyolcasok, az osztálykonfliktusok szemüveges tudorai, a tüntetések menetrendje szerint élő provók.

Erről persze mindenkinek volt mondandója, én is mondtam valamit, nyilván hosszú, keresztutalásokkal terhes körmondatokba fűzve Marxot, Bakunyint, a Párizsi Kommünt és az 1968-as barikádokat, csupa vörös és fekete zászló lehetett, amit mondtam, lőporfüst, macskakő, hangosan énekelt Internacionálé, osztálybüszkeség. Egy kopasz, széttetovált, nyúzott arcú házfoglaló másról (vagy csak máshogy?) beszélt. Fülledt, nyári éjszakán tört ki az akkoriban megszokott szelep-lázongás, valami antifasiszta tüntetés vagy foglaltház elleni rendőrattak okán. Mindannyian ismertük, éltük ezeket a jól koreografált zavargásokat – a berlini miliő talán legfontosabb önkifejezési formáját, a harc táncát és performance-át és illúzióját (és ebben nem éreztünk akkor semmi ellentmondást).

A házfoglaló elmesélte, hogy egy kifosztott szupermarket előtt látta meg a hajléktalant. Egyik kezében fél üveg márkás whiskyt tartott. A másikkal bevásárlókocsit tolt, tele jégkrémmel. A hangosan, ütemesen skandált jelszavak, szlogenek fölött, a dobok menetelés-metronómja fölött, a rendőrszirénák fölött is hallatszott rekedt, de büszke üvöltése: „Frei Eiscreme! Frei Eiscreme!” – és ingyen osztogatta a jégkrémeket boldog-boldogtalannak. Ez a forradalom – mondta a házfoglaló.

Nem mondhatnám, hogy a történetétől angyal szállt át az összetolt kocsmaasztalok fölött. Mindannyian a közlés lázában égtünk, egymástól ragadtuk el a szót (ahogy akkoriban mindig). De azóta is, ha a „forradalom” szót hallom, ezt a hajléktalant látom magam előtt, a villogó, üvöltő éjszakában, a világmegváltónak hitt csattogás közepén, ahogy kikiáltja a lázadás végtelenül egyszerű, végtelenül gyakorlati krédóját: „Frei Eiscreme! Frei Eiscreme!”

Sokat beszélek még ma is a forradalomról. Könyveket írtam róla. De a könyvekbe valahogy nem fért bele a Jégkrémes Ember, a revolúció sajátos Bagamérije. Azért párszor elmondtam már ezt a történet, söröktől és tenniakarástól szagló estéken, pinceklubok homályában. Talán másoknak is a története lett.

Gondoltam, hogy szirupos kis valami lesz ez, megint magamról írtam inkább, nem a forradalomról. De most a berlini hajléktalan mellett ott áll a pesti öregasszony is, a csokrával (rózsa volt, azt hiszem, éppen rózsa). Tudom, hogy banális, tudom, hogy túl egyszerű. Tudom, hogy ez sem volt forradalom. Mégis hálás vagyok neki, hogy most már van saját, különbejáratú forradalom-képem: az ingyen jégkrém és egy rózsacsokor.

Konok Péter írásai a blog-on