A KETTÉSZAKÍTOTT ÜSTÖKÖS

Sokan számítónak tartják. Az is. Titkos számítás vezérli, azért nemigen engedhet szabad folyást az érzelmeinek. Ha megteszi, önmaga előtt mentegetőzik. Szenvedélyes és szertelen politikai vitairataiban a hűvös ész és józan számítás mellett agitál – dühödten. Legkülönösebb ötleteinek, szokásainak is praktikus indítékát bizonygatja. Csak részben van igazuk azoknak, akik ebben önmegtagadást látnak. Inkább a megszállottak körültekintő, agyafúrt módszeressége ez. Neki szisztémája van, mint Dosztojevszkij Kamaszának, és mindent a szisztéma szempontjából kell mérlegelnie. A játék szabályait csak ő ismeri. A veszélyt, ami a nemzetre leselkedik, ha eltér az ő rendszerétől. A veszélyt, ami őt bensejében fenyegeti.

Pózol? Alakoskodik?

„Ne tépd le szívemről a lárvát, alatta tátong a pokol.” (Byron: Childe Harold zarándokútja)

A szív küzdelmeinek egyetlen tanúja és közönsége a Napló, amit a leglázasabb tevékenység napjaiban is rendületlenül vezet. Mert ha az élet a Mű, nincs hozzá publikum, aki az egészet kívülről áttekintené: mindenki szereplő. A darab értelmét csak a szerző- főhős látja át egészen. Szándékaiba nem avathat be másokat. Ezért nélkülözhetetlen a Napló. Csak azt ne higgyük, hogy amit ott találunk, az Széchenyi „igazi arca”. A Napló prózája zaklatott és néha rejtélyes színpadi „félre”. Csak a szomorújáték hősének sodró erejű deklamálásával együtt érvényes; együtt a közéleti szereppel és magával a Művel. Ereje végső megfeszítésével hozza létre az új Magyarország létalapját képező intézmények rendszerét, melynek elemei fogaskerekekként hivatottak egymást mozgásba hozni, és a Nemzeti Erőmű gépezetét működésben tartani. Naplójával szemközt rendszerint üresnek, gyengének, kétségbeesettnek találja magát. Szeretetét, energiáit, hitét vállalkozásaiba fektette: benseje „kihalt”. „Magán kívül” él, csak akkor van „magánál”, ha munkálkodik.

A Napló témáit fejtegeti tovább politikai vitairataiban. Ezek sem szabályos értekezések. Nehezen igazodik ki rajtuk, aki a vitatott ügyrő̋l kíván tájékozódni. Egy idő után elkedvetlenedik és türelmét veszti a szüntelen kitérők, közbevetések, anekdoták és hasonlatok útvesztőjében. Végre ráeszmél, hogy amit a kezében tart, nem a politikus könyve, hanem részlet egy életfogytiglan tartó dráma hősének véget nem érő monológjából – vagy pedig szerepelemzés. Széchenyi azért tér el minduntalan a tárgytól írásaiban, hogy a személyt mutassa be: az eszme születését és szenvedésteli élettörténetét mint a hős sorsát. Nem közli, hanem ábrázolja eszméit. Vallomást tesz, ami bármiről szóljon is, mindig a vallomástevőről szól…

…Legsértőbb mégis az elismerés: mikor azok, akik a megújulás szellemi vezéralakjait a szónokokban, Wesselényiben, Kossuthban látják, benne az anyagi érdek emberét tisztelik, kinek szüntelenül kereskedésen, közlekedésen, építkezésen jár az esze. Agitál, szervez, kunyerál, ír, vitázik, intrikál és közlegénykedik egész életében. Az ország házát építi, melyben a nemzetnek majd élni, a politikusoknak politizálni lehet. A politika hagyományos intézményei közt idegenként és idegenkedve mozog. Ő a „közösülés” – a polgári társadalom – nélkülözhetetlen és hiányzó feltételeit teremti meg. Igazi megszállottság ehhez kell, mert az efféle működés sokkal keservesebb.

Tízévi lázas ügyködés eredménye, ha itt-ott tucatnyi pipáló nemes egy Széchenyi mintájára alakított kaszinóban majd egymással eszmét cserél. De így kezdődik a nyilvánosság. Vagy hogy egy század kubikos csatornát kezdjen ásni, töltést emeljen, s egy vállalkozó meggazdagodjon rajta. De amíg az ország bejárhatatlan, a haza csak szóvirág. És hogy a magyar mágnás ezentúl itthon lóversenyezzen, futtassa saját tenyésztésű lovát, agarát. Ravasz számítás: ez az egyetlen út, melyen a föld birtokosainak érdeklődése a gazdálkodás iránt esetleg felkelthető.

Nemzeti mindenesként egyszerre kínlódni száz efféle „potomsággal” anélkül, hogy abból, ami másutt üzlet, magán- és nem közügy, neki bármi előnye származna – erre aligha vállalkozik normális ember. Csak az, akinek kényszerképzete, hogy egy néppel, egy földdarabbal mint saját teste- lelke elválaszthatatlan folytatásával egy. A magyarság az ő tulajdona: nem birtoka, de attribútuma. Ki bízta rá? Egyedül a belső kényszerűség. Csakis önmagának, démonainak és halottainak számolhat el vele.

Tragikus hős, aki sorsát teljes egészében felfogja, vállalja, és minden egyéb iránt, ami útjától eltérítené, érzéketlenül – az elérzékenyülés, valamint az irónia jogát a publikumnak engedve át –, a végzet sejtelmétől mintegy elvakítva, beteljesíti. Miként a görög tragédia hőse a nemzetségre szabott végzet hordozója, és nincs attól külön, tisztán egyéni sorsa, ahogy Izrael szólt s szólíttatott meg prófétáiban, ahogy Shakespeare hősei királyok – mi más lehetne a hérosz, mint uralkodó, sorsának fejedelme? –, akiknek igazi neve a tartomány neve, küzdelmes osztályrészüké; s ahogy a cselekvés példázatos, nagy színpadi hőse nevezi meg magát: „Hamlet vagyok, a dán” – úgy mondhatta magáról ő is: a magyar vagyok. Kisebbítette, aki a legnagyobb magyarnak állította, mert az egymással vetélkedő részek között jelölte ki helyét, mintha már volna Széchenyitől függetlenül is érvényes mértéke a magyarnak, aki lesz.

48 nyarán, mikor az a bizonyos hídlánc elszakad, Széchenyiben szakad meg valami. Mikor az ország négy sarkán felgyújtva ég, Széchenyi „Égek! égek!” kiáltással veti magát a Dunába.

„1848. június 26-án. Mégis dolgoznak a hídon! De nem fog elkészülni! Soha nem fogok átmenni rajta!... Holnap állítólag helyére kerül a lánc. Összekapcsolva? Nem, arra nem kerül sor soha! Ez az én hőmérőm. Ez a szép híd a világ csodája... Magyar földön nem teremhet meg.”

Nem ment rajta át soha. Haynau katonái mentek rajta át először, Világos, Arad felé.

Furcsa a Lánchídon járni, olyan érzés, mintha kőből és vasból volna, miközben tudjuk, hogy metafora. Vajon nem azért tart meg bennünket mégis, és azért nem zuhanunk a mélységbe ott, ahol a két város közé egy alanyi költemény zárósora van kifeszítve, mert az egész országot ugyanaz a rögeszme, a Széchenyi Istváné tartotta meg magyarnak?