a LIGET e-könyv sorozata

Meg merem kockáztatni, hogy Petruchio és Kata első látásra egymásba szeretnek; már a lánykérés jelenetében szexuális utalásokkal bőségesen tűzdelt harcot vívnak („Ki ne tudná, mivel csíp a darázs? / A farkával” – „A nyelvével” – „Ha farka nincs” – „Elég – magának – nincsen füle-farka”). A szerelem itt még csak testi vágy, a hús gyönyörének megsejtése, és a fiatal párnak azt is meg kell tanulnia, hogy „a szerelem legfeljebb a házasság szükséges, de nem elégséges feltétele”.

Mielőtt az „ágy melegébe” térnének, rá kell jönniük, előfordul – mint Kata mondja „behódoló beszédében” –, hogy „lándzsáink szalmaszálak, / erőnk gyönge, semmi se teszi széppé / látszunk valaminek, s az vagyunk legkevésbé”. Ez nemcsak azt a konvencionális-moralizáló belátást tartalmazhatja, hogy a „szerelem gyöngédség, szövetség, barátság, bensőségesség és bizalom”, bár ez is igaz lehet. Inkább kölcsönös esendőségünkről és sérülékenységünkről szóló vallomás, annak elismerése, hogy épp nem a gyengeség jele, ha időnként lándzsáinkat szalmaszálakra cseréljük, ha letesszük a fegyvert.

A lánykérési jelenet az egyetlen, amikor Kata és Petruchio kettesben marad; máskor vagy eleve színpadi közönség veszi őket körül, vagy Petruchio gondoskodik róla, hogy Kata „instruálása”, nevelése széles nyilvánosság előtt történjen. Akármilyen meglepően hangzik, a fiatal pár szempontjából a lánykérés a darab legintimebb jelenete. A színdarab „elbeszélői” (narratív) kronológiáját követve csak azt állapíthatjuk meg, hogy az együttműködés felől a kizárás fenyegetettsége felé halad... Katának be kell adnia a derekát. Természetesen a rendező utasíthatja a Petruchiót, illetve a Katát játszó személyeket, hogy az ifjú pár – hallgatólagosan – már az udvarlási jelenet alatt „összebeszél”, veszekedésük és Kata ismételt „megalázása” merő színjáték-a-színjátékban, s ha a többiek nem néznek oda, férj és feleség majd megpukkadnak a nevetéstől, milyen ügyesen vezetik az orruknál fogva a páduaiakat. Hátha valóban úgy van, ahogy Petruchio pendíti meg az udvarlási jelenet után: „Türelem, urak, ő az én jelöltem. / Ha nekünk így jó, miért szólnak bele? / Mi kettesben egymással megállapodtunk, / hogy mások előtt ő komisz marad. / Tudják, alig merné hinni az ember, / hogy mennyire szeret. Tündér Kata!”. Hátha a férj, miután megvonta az ételt feleségétől, éjjel titokban hatalmas tányérokkal visz neki (és magának) a vacsorakor visszautasított sültekből és mártásokból és vígan falatoznak.

Meggyőződésem szerint a darab nem kötelezi el magát, hogy az udvarlási jelenet után semmivé foszlik Kata és Petruchio – szememben ösztönös, még öntudatlan – szövetsége, és ha visszatér, mikor... A makrancos hölgy egy házasság történetét sajátosan visszafelé „meséli el”: nem az általában kezdetnek tekinthető „megismerkedéstől”, hanem attól a ponttól, amikor már „évek óta jól ismerik egymást”, azaz: Kata és Petruchio már az első közös pillanatban úgy érzik, régi ismerősök, ha másban nem, hát a „polgár-pukkasztásban”, az (ál)tekintélyek, az őket kioktató „rezsim” elleni – s egyben őket roppantul szórakoztató – lázadásban... „a világ”, amelyet itt Páduának hívnak, képmutató és kapzsi, a „pater familias”-ok világa, akik az egyik gyermeküket jobban szeretik a másiknál, „vagyoni megállapodást kötnek” (értsd: eladják a leányukat), mielőtt a menyasszony látta volna a vőlegényt; olyan világ, ahol pénzért vesznek el gazdag özvegyeket; ahol még a konvencionális, „a képbe illő” házasságok is csak álöltözetek, hamis identitások és megtévesztések árán lehetségesek...

Aki álöltözet nélkül és nyíltan állít be, mint Petruchio, annak – mivel nincs álruhája, amit levethetne – átalakuláson, egyfajta „metamorfózison” kell átesnie, de nyíltságának jutalma maga Kata, akivel megoszthatja a metamorfózist, s akinek a házasságot – először ő is pusztán a dús hozomány reményében – már első találkozásukkor úgy nyújtja át, mint egy hitelkártyát... Katának és Petruchiónak egy alapvetően elnyomó, erkölcstelen és ellenséges világban kell igazán és igazán házasodni, s ha valaki azzal vigasztalná magát, hogy a külső ellenségességet a komédia hagyománya kényszeríti a darabra, akkor sajnos, azt az erőt sem vehetjük komolyan, amely Petruchio és Kata házasságából ennek a világnak nekifeszül.

Lehet, hogy Petruchio és Kata eleinte kihasználja a világ erkölcstelenségét, de egy percre sem azonosul vele; a fiatal pár mindvégig a maga útját járja, s ezen az úton – zajosan, botrányosan, meghökkentően – megtalálják, önmaguk számára éppúgy, mint a Másiknak, azt a személyiséget, amely megalkothatja kölcsönös és csak-egymásnak-szánt, odaadó, majd odaadott bizalmukat és bensőségességüket. Mintha tudnák, hogy az odaadás, a Másiknak odaadottság sohasem a ’kiszolgáltatottság’ értelmében vett függés, és éppen ezért a világ szemében örökre „közbotrány”, üldözendő, megbélyegezendő „különcködés” marad; értetlenséget, irigységet és hitetlenkedést vált ki.

(Kállay Géza)