SZALAGÚTJAIM

Az általános iskola első osztályát végeztem 1951-ben Szegeden, amikor a koncepciós perek új hulláma elérte két esztendővel korábban orvosi diplomát szerzett, de klinikai munka helyett politikai funkcióban maradt apámat. Az egykori Márciusi Front szereplőinek felszámolására készülődtek: 1950 őszén letartóztatták Haraszti Sándort, ’51 elején Losonczy Gézát, Újhelyi Szilárdot (’56 novemberében majd családostul viszik őket a jugoszláv követségről Snagovba) – a tervezett per első számú vádlottja az akkor belügyminiszter Zöld Sándor lett volna.

Zöld a negyvenes évek végén a szegedi pártbizottság titkára volt, apámat a baráti együttműködésen túl igazi szeretet kötötte a hét esztendővel idősebb, orvosi végzettségű politikushoz. Zöld remek érzékkel például medikus apámat kérte, hogy a szívbetegsége kezeléséhez szükséges napi injekciózást végezze, s a szabadkozásra, hogy Szegeden kitűnő klinikusok vannak, szellemesen válaszolt: így olcsóbb lesz, te nem kérsz előléptetést, nem vársz fizetésemelést. Apámat elbűvölte a puritán, okos világmegváltó, aki saját magával érvelt, amikor a régen áhított orvosi munka helyett az egyetem pártfunkcionáriusává szervezte.

A berettyóújfalusi csizmadia fiának sem volt könnyű eljutni az orvosi diplomáig, magyarázta (s apám értette, hogy a tanmese róla szól, hiszen neki, a pár elemi osztályt végzett pesti kocsmáros fiának is micsoda szívósság kellett ehhez), mégis azt csinálja, amit épp most, az adott időben-közegben kell. Meggyőződésből persze. Apám is csinálta tehát – 1951 márciusáig, amikor Gerő Ernőné ismertette vele a határozatot, hogy „pártba beépült, trockista ellenség” lett. És megindult az eljárási lavina, a szokott túllihegésekkel (mélyen megrendült és csalódott elvtársak egymásra licitálva tettek javaslatokat, például hogy négyéves öcsémet ne engedjék az óvodába, egy trockista gyereke ne fertőzzön!).

De a jól előkészített pert mégsem tudták összehozni, mert letartóztatása előtt Zöld agyonlőtte magát – és lelőtte a családját, apám pedig inkább kellemetlen felesleggé vált számukra. Büntetésből kihelyezték a Hódmezővásárhely melletti haldokló tbc-sek elkülönítésére szánt Kútvölgyi Szanatóriumba. Évtizedekkel később írt emlékezésében így összegez: „Büntetésből? – Életem nagy, sok mindenért kárpótló jutalma lett ez a fordulat. Orvos lehettem, gyógyító orvos”.

Egész nyáron a szanatórium melletti szolgálati épületben laktunk öcsémmel, anyám meg afféle ágyrajáró volt, hiszen orvosi munkája, a sok ügyelet Szegedhez kötötte. Amikor velünk lehetett, sötét hajnalban kellett indulnia és késő délután érkezett vissza, a „háztartást”, a „gyerekgondozást” rám hagyta. Feladataim közül legélesebben a készülődésekre emlékszem, hogy öcsémet mosdatom, öltöztetem, fontoskodva ellenőrzöm a szoba állapotát, és sietünk az állomásra; szorosan fogom a kezét, befut a vonat, anyám láthatóan elégedett...

Csak most döbbenek rá, hogy ott Kútvölgyön már mennyi erő-kedv-kíváncsiság jutott az értelmiségi életformát előlegező ténykedéseimre. És milyen önálló voltam. Nem tudom, hogyan vettem birtokba azt a vászonkötéses Cserépfalvi kiadású József Attila-kötetet, amelyben ceruzával egy csomó verset bekereteztem, és készségszintemnek megfelelően dülöngélő, lónagy betűkkel a keretbe írtam: ESZT – vagyis rögzítettem a magamnak tett fogadalmamat, hogy a jelölt verseket megtanulom.A könyv megvan, de akárhányszor forgatom, semmivel nem lesz érthetőbb – bizonyára rekonstruálhatatlan is –, hogyan, milyen benyomások szerint válogattam.

Miért rajzoltam körül az Áldalak búval, vigalommal-t, a Klárisokat, a Piros hold körül-t vagy a Két keservest – és a Tiszta szívvel-t, a Betlehemi királyokat vagy a Tedd a kezed-et miért nem? Lehet, hogy nem is válogattam, csak kapkodtam? Semmit sem értettem, el se olvastam rendesen, de kellett valami kapaszkodó, és vaktában ceruzáztam? Vagy majomkodva utánoztam valami felnőtteset? Ez utóbbi a legkevésbé valószínű. Nem láttam effélét, nem is hallottam addig hasonlóról.

Körülöttem a felnőttek inkább közösséget szerveztek, vitatkoztak, életük aránytalanul nagy hányada közösségi színtéren, a közösségért munkálkodva zajlott. Akkor hát esetleges és nagyon szerencsés volt a kötetre találásom, és a véletlenszerűen indult kapcsolat életre szóló lett, folyamatosan kísérő, meghatározó, egyszerre változó-pulzáló, mindig másképpen megrendítő, kihívó és valami biztonságfélét is adó? Mert „kapcsolattá” tettem kötődésemet, ahogy József Attilának is „kapcsolata” volt csillagokkal, füvekkel, hangyával, szappanos vízzel, és persze a halottakkal is.

Nemcsak az idő és a tér megelevenítésének és benépesítésének technikáját tanultam verseiből – vagy fedeztem fel verseiben, hanem magát a kapcsolatépítést is. És bizonyára eltanultam tőle vagy felfedeztem magamban az övéhez hasonló kétségeket és szorongásokat. Korán megismertem a ragaszkodás paradox voltát. Végül is akármi inspirálta az első mozdulatokat, akárhogy is történt első könyvem birtokbavétele, hencegés nélkül biccenthetek gyerek-énemnek: jól működtek ösztöneim és fogékonynak bizonyultam.