A holdon mint egy léken át
elfolyt a fény bora
s dohszag maradt utána és
a hordó-éjszaka
s valami furcsa percegés
a mennybolt dongái mögött
talán egy patkány rágicsál
talán Isten zörög
vagy talán egy patkány az Isten
de mindegy is hiszen
mindegy kihez imádkozunk
egy hordó mélyiben
s hová jutnánk a korhadó
dongákon túl ki tudja
a Mennybe-e vagy egy sötét
és nyirkos pincezugba
(illusztráció: Csontváry Kosztka Tivadar | A KELETI PÁLYAUDVAR ÉJJEL)
A vers és a jegyzet megjelent a FÉNYCSÓVA LOBBANT című antológiában | Liget, 2012
microsite képekkel és zenével itt
Számos érzékletes hasonlattal fejezte ki eddig az emberiség a paradoxont, hogy a végtelen világot meglehetősen szűknek, legalábbis végesnek érzi. Éltek persze olyanok is, akik hordónak látták ugyanezt a világot, bár ők nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget a szűkösségének. Nem ezzel a nehezen magyarázható ellentmondással foglalkozik a vers. A kiürült hordó mámortalan és így reménytelen mélyén egyébként is nehéz bármi pontosat mondani, tudni. Ezt a nehézséget viszont el lehet mesélni kíméletlen őszinteséggel. A küzdelem (az őszinteséggel, kíméletlenséggel) természetesen éjszaka folyik, de ez az éjszaka mindenre rátelepedett és örökké tart. Nincs nappal. Nem egyszerűen fénytelen és vak, hanem egyetemes, mindenre kiterjedő. Nem napszak, a hold és hordó-hasonlat legyűri azonnal önmagát, metafizikus sötétségben ténfergünk súlyos kételyek között. S a mégis felmerülő eldöntendő dilemma, hogy a furcsa percegést mire véljük, nem okoz megkönnyebbülést. Ez pedig tévedés. Egyrészt a költőé (talán egy patkány az Isten), de mindenekelőtt a miénk, mert elhisszük, hogy mindegy kihez imádkozunk / egy hordó mélyiben. Ami talán a legpesszimistább gondolat, mióta a jövőbe látó Sybilla a saját halála után vágyódott.
PETRIK IVÁN
