Kedves Öcsémuram!
A Ked nénje a lelkét is kiteszi, hogy újsággal szolgáljon, s ne csupán a climáról és a család gyarapodásáról számoljon be a világ túlsó felén kalandozó rokonjának, ám válasz mostanság nem érkezik, holott Ked tudna csak izgalmas históriákat mesélni, ámbár tudatlan vidéki asszonyság létemre úgy vélem, az emberek természetje ott se más, mint itten, s a különbség csupán annyi, hogy míg az őserdőben a vadállatok támadásától félhet az utazó, nálunk – ahogy a római auctor mondá – ember az embernek farkasa.
Megjegyzem, a sensatiók azért minket se kerülnek el teljesen, itt, a provinciákon is történnek események, melyekről még országos lapok is híradással vagynak, úgymint gyilkolás, gyújtogatás, rablás, erőszak. És nem csupán hírlapok, avagy távolbalátó készülékek révén jutnak el hozzánk e rémhistóriák; korzón, piacon, sőt, a kórodában is beszélnek effélékről. Még egyik szobatársnőmtől is hallék ilyent, egy kövér, cukorbajos asszonyságtól, kiből egész nap említést sem érdemlő apró-cseprő dolgok miatt ömöltek a panasz-szók.
Hogy miért éppen ő lett rosszul, holott igen vigyáz magára, nem eszik fehér kenyeret, süteményt, marmeládot, legföllebb bekap egy-két pogácsát, csipeget néhány szem szőlőt, mégis hogy fölment a cukra, s ide került végtére. Máskor meg azon siránkozott, hogy itt a kórodában nem kúrálják kellően, holott nap mint nap különbféle vizsgálatokra vivék a beteghordók, és éjfélkor is jőnek hozzá az ápolónék, hogy méricskéljék cukrát a medicinák beállításához.
Locsogását még feltűnőbbé tevé közvetlen ágyszomszédom, egy kilencven felé járó, ugyancsak falusi asszonyság, ki egész nap csöndben üldögélt az ágya szélén régimódian steppelt, de kikímélt, rózsaszín slafrokjában. Finom orcájával, tartózkodó modorával olyan vala másik szomszédnőm társaságában, mint porcelán teáskanna a zsírosbödön mellett, ám mégis képes volt figyelemmel, sőt, együttérzéssel hallgatni annak oktalan lamentálását.
Egyetlen egyszer hagyott fel csupán csip-csup bajainak ecsetelésével. Jól emlékszem rá, igen különös nap volt, setét fellegek jöttek-mentek az égen, de nem tudott eleredni a zápor, s a canicula, melytől egyformán szenvede ápoló és ápolt, nem enyhült. Beszédes szomszédném aznap tudta meg az ápolónéktól, hogy vője, cigány, de igyekvő, dolgos embör, súlyos kórságban fekszik itt a kórodában, és felesége – az asszonyságnak kisebbik leánya – szokta is látogatni, ám hozzá, az anyjához be nem jőne. Háládatlan teremtés, ha nincs otthon ennivalójuk, tőlük kérincsél egy kis kenyeret és pénzt. Százötezer forint a kettőnk nyugdíja az urammal, hogy adjak kölcsönt soha mög nem adásra?Az uramat mindig levöszi a lábárúl, mégiscsak a mi véreink, mondogatja, s ád neki, amit kér.
Nincs szerencséje a gyermekeivel, beszéli tovább, mert hármat szült ugyan, de már csak ez az egy leánya maradt, aki mostan felé se néz. Volt egy fia is, az istápolta őket és törődött velük, ám meghalt negyvenévesen, vesezsugorja volt, nem tudtak rajta segíteni a doktorok, meg egy idősebb lánya is, de már ő sem él, meggyilkolták, mondá oly egyszerűen, akárha arról beszélne, hogy esik az eső vagy fú a szél.
A steppelt slafrokos asszonyság azt hivé, rosszul hall, mit mond kedves? Nem értem jól, mire a cukros asszonyság megismétlé, a nagyobbik lányomnak a szömöm láttára vágta el a torkát az ura a kenyérvágó késsel. Féltékenységbül tötte, mert a lányom otthagyta. Komisz egy embör volt, nem bírta tovább vele. Persze, életfogytot kapott, de mit ér az? Most a Csillagban van Szögedön, az anyja látogatja, de nem visz be neki sömmit, azt mondja, nem érdemli mög, különben is jobban él, mint ő otthon. Mindönnap húst öszik, tévé van a szobájában, mög meleg vizes zuhany.
Elborzadtam mindennek hallatán. Rózsaszín slafrokos szomszédnőm a szemét törölgette, a cukros asszonyság pedig elővette az ágya melletti szekrénykéből a szalvétába kötött csomagocskát, amit az ura hozott be neki, és csöndben elmajszolt egy lekvárosbuktát.
Öcsémuramra bízom, hogy levonja a consecventiát, ha ugyan lel tanulságot e históriában, én magam legföllebb arra jutok, hogy mindannyian úgy tévelygünk e földi létben, mint bekötött szemű ember a sötét szobában, nem tudjuk, mi vár ránk, s mi mivégre történik velünk.
Csupán az a biztos, hogy ölelé Kedet atyafiságos szeretettel
édes Nénje
fotók | 500px.com
Jámborné Balog Tünde írásai a blogon | Jámborné Balog Tünde írásai a Liget folyóiratban
