Légfék sustorog, hidraulika szisszen, kinyílik az ajtó – előreengedek egy botozó öreg nőt, aztán én is lekászálódom – gallérba húzott nyakkal megindulok a hivatal felé.

Eső szemetel, az újonnan lerakott márványjárólap nedvesen fénylik – az ember óhatatlanul is tipegősre veszi a járását, ahogy kikerüli a terjedelmes olajfoltot – első alkalommal még azt hittem, véletlenül lötykölte ki valaki, de később meggyőződhettem: szorgos kezek naponta gondoskodnak az utánpótlásról – feldobogok a lépcsőbe applikált, torz rámpán, majd épp-hogy-nem-oldalazva, vállam összehúzva belépek a szűkre méretezett bejáraton.

Odabent hirtelen kitágulnak a falak, csöndes lounge zene szól, szökőkút csobog, előtte takaros táblácska hirdeti, készült x ezer euro uniós támogatás felhasználásával – a falon aranyozott képkeret, benne az Első Ember fotója – az arc négy évente változik, ahogy a hivatal neve is, csak a hivatalnokok ugyanazok.

Fémhideg automata villódzik, mint egy telitalálatos flippergép – nyomjam meg a kívánt gombot – a masina papírcetlit köp a kezembe, rajta sorszám – a képernyőn vörösen izzik fel az irat – „a cédulákat elcserélni tilos! Foglaljon helyet és várjon!”

Eleget teszek az eufemisztikus helyedre!-parancsnak – a terem fala mentén sorban egyenszékek, műbőr borításuk olyan fehér, hogy mellettem egy szürke munkásasszony leporolja az ülepét, mielőtt leülne. Egyszer csak betipeg az öreg néni, akit a buszon magam elé engedtem – látszik rajta, hogy odavan, szuszog, vászonzsebkendőt kotor elő, az arcát, száját törölgeti – negyed órájába telt áthatolni tócsán-lépcsőkön-szűk kapun.

Fél óra várakozás után villan a sorszámom – jéggé dermedt mosolyú titkárnő igazít irányba, az arca élettelen a botoxtól, tenyerem nedvedzik, ahogy megmarkolom a böhöm rézgombot, és benyitok az ajtón.

Maga az Állami Hivatalnok fogad, mosolya megnyerő, öltönye Armani – kezet nyújt nagy nyájasan, hellyel kínál – ha nincs orrom minden disznóságra, tán észre sem veszem elégedetlen-felhúzott fél szemöldökét – lehet, azt várta, térdre rogyok előtte, vagy minimum megvilágosodom.

Előkeresem és átnyújtom a nővérem nevére szóló idézést – az Állami Hivatalnok átfut a sorok felett, visszaadja a papírt, előrehajol – megcsap a kölnije illata, Dolce Gabbana, ötven milliliter egy kisebb vagyon.

– A nővére – kérdezi – netán fekvőbeteg?

Megrázom a fejem, mire a Há ajka gúnyosan lebiggyed.

– Mégis maga jött el helyette – állapítja meg.

Belekezdek a magyarázatba, hogy tudniillik a nővérem deréktól lefelé mozgásképtelen – igyekszem tárgyilagosan előadni a kerekesszék-kentaurrá lett tündér történetét – hiszen be sem juthatna ebbe az elvarázsolt kastélyba –, de az Állami Há átnyúl az asztal felett, és megkopogtatja a kezem fejét.

– Mi pedig pontosan azt akarjuk, hogy a nővére maga jöjjön el, és a saját erejéből vergődjön el az irodámig.

Ahogy felteszem az egyszerű kérdést, a Há felcsattan.

– Miért?! Gondolkozzon már, az isten szerelmére, apikám! – Így mondja, „apikám”. Keze az asztalon matat, Parker toll, vadonat mobil és Audi slusszkulcs között, pupillája gombostűfejjé szűkül. Mi ez? Amfetamin? Speed? – Gondolkozzon! Állami Sikerélmény Hivatal. Mit tippel, mihez próbáljuk hozzásegíteni az emberi erőforrást?

– Azt hiszem, ez nyilvánvaló – mormolom, közben ezen az erőforráson járatom az agyam kerekeit. Elv-, polgár- és bajtárs, adófizető és fogyasztó, most meg ez, az eddigi legszemélytelenebb megnevezés. – Nyilvánvaló – ismétlem, a Há bólint, mosolya vigyorba megy át.

– Helyes. És azt tudja-e, mit okoz a túl sok és erőfeszítés nélkül elért siker? Csömört, apikám. Dögnagy csömört. Olyan ez, mint a drog. Egyre több és több kell belőle, hogy az egót szinten tartsa. Ha azt akarjuk, hogy az emberi erőforrás egészséges maradjon, meg kell dolgoztatnunk a sikerért. Érti? – Felemeli jobbját, mintha marionett-figurát táncoltatna, közben locsog valami visszatérésről a munka világába, értékalapú társadalomról, a munka édes gyümölcséről. – Egy-kettő, fuss végig a rámpán, nyomd le a kart, bújj át a lyukon, hogy megkapd a sajtot.

Most már értem, villan át az agyamon, ez nem speed vagy ecstasy. A Hivatalnok még felemleget ezt-azt a hivatalos közlönyök stílusában, aztán felkel, jelezve, vége a beszélgetésnek. Amint kezet fogunk, egyensúlyom vesztve megbillenek, az asztalra tenyerelek, hogy el ne vágódjak. Az Óberhá mosolyog, bátorítóan megveregeti a vállamat. Érzem a bőrömön a pecsétgyűrűje nyomát.

– Ne feledje: dolgozni! Ez a nemzeti érdek. Ha a nővére szeretné megkapni az ellátást, jöjjön el személyesen.

Kifelé menet ráfintorgok az Első Ember fotójára – rezzenéstelen pofával tűr, mi vagyok én neki? – a néni még mindig ugyanott ül, kezében a sorszámot tartja, mint orosz parasztasszonyok a szent ikont – átbújok a kapun, le a csúszós, deformált rámpán, el az olajjal fellocsolt járólapok mellett.

A buszmegállóban végre kinyitom a tenyeremet, az asztalról elemelt Audi slusszkulcsot az egyik szemetesbe dobom, a csikkek, jegyek és használt papír zsebkendők közé. Arra gondolok, mennyit kell dolgozni a Hának, míg megtalálja, és mekkora sikerélmény lesz neki jelenteni. Biccentek, egy láthatatlan tükörbe mosolygok magam előtt – örülök, hogy ennyivel is hozzájárulhattam a Hivatal munkájához.