Vásárolni vagy sokfélét és nagy mennyiséget, vagy csak egy konkrét valamit szeretek. Ha két hétre vásárolok, meglódul a fantáziám, stratégiát alkotok – túlélésit –, és a megvalósításkor a felhalmozás ősi ösztönét kielégítve robogok a polcok közt, zúdítom a bevásárlókocsiba a kiszemelt árut. Egészen más, és mégis hasonló a helyzet, amikor egyetlen valamiért indulok el, mondjuk, őszibarackért. Ilyenkor vadászni megyek, keresem, hogy a célkeresztbe a megfelelő tárgy kerüljön… ott van... friss, hamvas, lédús, és rám vár. Hammm!


Remek dolog egy barkácsáruházban szaladgálni, szlalomozni elektromos kisgépek között, tiritarka csempék között, több raklapnyi akciós gyalu között, villogó csuklópántok és égbe nyúló díszlécek között, megvakult nyílászárók és mindenünnen csüngő lámpaharangok között. Fenyegető arccal ugranak félre az ácskalapácsok súlyát latolgató melósok, kettényílnak a jövőbeni otthonukról álmodozó, babát váró párok, idegesen húzódnak el a padlólapok mintázatán huzakodó férjek-feleségek.

Az első, amire emlékszem, barna bakelitdobozos kis néprádió volt, a háborús években gyártotta a hazai rádióipar. Az olcsó készülék keveset fogyasztott, és csak a középhullámot lehetett venni rajta. Jobbára a Budapest I-et hallgattuk. Nagyapám azt mesélte, a régebbi nagy Orion világvevőt az oroszok elől elásta az udvarban, és azután nem került elő. A csomagolás nem volt eléggé vízhatlan, vagy a nagy dúlásban elfelejtette, hová ásta, esetleg mégis az oroszok találták meg – nem derült ki sohasem. A kis néprádió tetején a koronás címer domborodott, nagyapám megpróbálta lecsiszolni, lekaparni a „reakciós országjelvényt”, nehogy valamelyik finánc vagy postás feljelentsen bennünket.

Morskie Oko – a tengerszem. Csodálatos, varázslatos, ahogy a lengyelországi hosszú hétvége kedvcsinálója beharangozta. Túl sok a szuperlatívusz, márpedig amihez nincs mit hozzátenni, abból csak elvenni lehet. Tudtam, hogyan jutunk majd fel a csoda-tóhoz; előre nyomasztott a kocsi-kázás, és ráadásként a bece-szóból sütő elvárás: örülnöm kellene. Csak én nem szeretem, ha lovakat fognak elém? Talán egynapnyi buszozás után mégis lehet gyalogolni... De nem, a hegy aljában már egyértelmű: nincs apelláta. A kocsisok, vagyis a gurál hegyi pásztorok turistákból élő megfelelői, határozott mozdulatokkal terelnek. Sodródom. Ez a „program”; majd nézek a szekérről, ahogy más. Tizennégyünket zsúfolnak egy batárra: két ló ennyi embert nem bírhat el.

fotó | Kacper Pempel, Reuters

Nem sokkal éjfél után a lengyelországi Swiebodzin felől hallható nyüszítésre riadtam. A hang nem hasonlított kutya, sakál vagy farkas vonításához, a megkínzott, rettegő gyerek, a szenvedő, a gyászoló, a haldokló, sőt, a valaha élt is másképp sír, jajong, nyögdécsel, visít, bömböl, zokog, szűköl és vinnyog – ez más volt, sűrűbb és visszhangosabb; és tökéletesen reménytelen. Az ormótlan, alakjukkal nem békülő tárgyak, ezek az idomtalan szobordarabok még az utolsó éjszakán is esengtek, hogy legalább a bevégző összeillesztéstől megmenekülhessenek. A lelketlen anyag ugyanis inkább anyag maradna, semhogy átlelkesítést hazudva segédkezzen az ember elemi hit- és áhítat-készségének megnyomorításában. Hiába. Mióta világ a világ, a különféle hatalmi apparátusok és üzleti intézmények ideológiákkal felszerelten kihasználják, mert hasznosítják a metafizikai igényt. Manapság a tudat- és lélek-manipuláció a legjövedelmezőbb és legbiztosabb vállalkozás.

fotó | Hórusz Archívum

KÖNYVEK

Szeretem a haszontalan könyveket. Amelyek nem akarnak kioktatni semmire, nem várnak el semmit, nincs szándékukban botrányt kelteni, sem a világot megzabolázni vagy felforgatni, de még csak szórakoztatni sem. Amikre voltaképp semmi szükségem, és egy cseppet sem vagyok biztos benne, hogy bárkinek is lenne. A könyvesboltokban vagy a könyvtárban, ahol találkozom velük, azonnal leküzdhetetlen viszketést érzek, hogy hazavigyem őket. Ott volt például egy könyv a kemencerakásról. Mikor fogok én kemencét rakni? Egy másik a századfordulós bordélyvilágról. Egy a bibliai numizmatikáról. És találtam egy albumot, aminek a címe az volt, hogy „Az olvasó nők veszélyesek”. Ezt gondolkodás nélkül azonnal kikölcsönöztem és hazavittem.

HAGYMALEVELEK

Kedves Öcsém, Kelemen!

Remélem, hogy levelem vígságban találja, s ohajtanám: kerüljön estvére libapecsenye az asztalára, mert aki Márton napján libát nem eszik, bizony egész évben éhezik. Vacsorára ludat sütünk mink is jó borsosan, fokhagymásan, gyömbérrel, ahogyan Kied apja, az én szegény Öcsém szerette, az aprólékját meg riskásával, hozzá vért és májat vereshagymán befojtva, s ne feledjem a legfontosabbat: a hájat töpörtőnek kisütve. Az az igazi ínyencfalat! Mostanság lila hagyma járja hozzá a vendéglőkben, de ez új módi, nálunk közönséges hagymával ették, miolta csak dívik e jó szokás, az pedig régolta megvagyon, már a rómaiak is tartották, és kivált az aszalt fügén hizlalt liba máját kedvelték.

Kérlek, buzdítalak, sőt a lelkedre
kötöm: ne felejts el újra és újra
felnézni az égre! Ne múljon el nap
úgy, hogy nem emelted a magasba
fáradt vagy épp bizakodó tekinteted,
s nem kísérted figyelemmel legalább
néhány percen át a felhőbárkák útját
a végtelen kék óceánban. Nem, nem
valami képzelgés, nem valami sápadt
ábránd kedvéért kell naponta az égre
nézned, hanem csupán azért, hogy mint
egy rideg leckét, szerdán és csütörtökön
és pénteken és halálod napjáig ismételd:
szabad vagyok, történjék bármi, szabad.

Csengery Kristóf versei

Egry József | Napfelkelte

Apámmal álmodtam hajnalban,
mondtam ebéd után,
s hátradőltem,
krumplilevest és fasírtot ettünk.
Nem tudom,
ez hogyan tartozik ide
és miért kell nyomban rögzítenem,
nyomban-e?
Védekezésül talán,
mert apám éppen a végét járta és
vele voltam,
de valahogy ő is voltam,
valami szabadtéri, városi, piros padon
feküdtem papírral letakarva.
Este a Liget folyóiratba
készült írásokat olvastam sorra,
a Halál az utcán fotóihoz készült
nekilendüléseket,
aztán a Fekvő fejnek elnevezett
festett deszkámat vízszintesből
függőlegesbe fordítottam,
úgy bámultam;
most legalább nyugtázhatom,
tudhatom,
ilyen durván, bután zuhan álomba át,
keveredik össze, szét minden,
nyomódik oda nem oda tartozó
álomnak való, valónak álom.
A halállal vigyázni jó lesz,
lehet-e;
a sajátomat vakon, versbe, nagyzolva,
irodalomhoz idomulva irkálni,
nemigen vitt rá a lélek;
vagy mégis?
Ahogy apámként haldokoltam
ott a padon…
Erre is akad formális, szinte alaki
indokom;
mire nincs, végül is, mire?
Semmire. Valamivel
csak megkötöm magam, kézen-közön
idefércelem,
abszurd elem, játék,
mindenem benne van, bennem,
a festett, érzéki deszkán,
ebben a rögzíthetetlen pillanatban
éppen,
a lüktetésben testté válik;
akarom vagy sem, alakot ölt.

a szerző festménye

HÉTKÖZNAPI RÉMREGÉNY

3. RÉSZ

Tindal fáradtnak érezte magát, pedig egész nap nem csinált semmit. Talán beteg leszek. Talán már az is vagyok. Az a tegnapi orrvérzés. És nem ismertem meg a múltkor Bolingbroke-ot. A fiam lehetne. Ezen még sopánkodott egy keveset, aztán már csak az alvásra gondolt. Persze előbb még haza kellett érnie. Az ezerszer ismételt mozdulatok teszik tönkre. Áll az ajtó előtt, keresi a kulcsot, bemegy, átöltözik, kezet mos, ki a konyhába, Toland, telefon, semmi. És csak utána jön az alvás, az édes alvás, amikor langyos tej szivárog át a párnán, szemhéján pipacs nő és egy szamár vonszolja pont arra, amerre menni akar.

Rembrandt | Tulp mester anatómialeckéje | 1632 (részlet)

3. RÉSZ

... Aris Kindtet rablásért halálra ítélték, a kivégzést (akasztást) pedig – a tudományt újmódi buzgalommal tisztelő kor szokása szerint – úgy időzítették, hogy a Waagebouw-beli anatómiai bemutatóra friss tetem kerüljön. Csak pár évtizeddel korábban, pontosan 1600-ban rendezték Prágában az első nyilvános boncolást (négy napon át tartott a közönség-szórakoztatás), akkor is akasztott férfi testét tárták fel, s a kivégzést akkor is a kívánt napon hajtották végre – vagyis egyszerre magától értetődő lett, hogy az orvostudomány fejlődése érdekében megrendeljék a halált s teátrumi kelléknek a hullát.

Bortnyik Sándor | Figura dombok között

A bolondja nincs falu nem is falu. A bolondja nincs falu csonka.
Isti a hetvenes évek közepéig az utca szerves része volt. Kék iparos kötényt, fehér inget viselt. Belehajolt az ember képébe, hogy: adjál piroskönyvet! S az ember adott. Ezer kisebb-nagyobb piros fedelű maradt utána: bérletek, ilyen-olyan tagságot igazoló könyvecskék, füzetek – meg a hiánya.

Boráros tér. Csepeli HÉV. A peronon a padok. Sokat tapasztaltak. Nemrég ugyan felújították őket, így legalább a vésések, kaparások, alpári firkák, obszcén felfestések, madárszarok és emberi ragacsok is üdén felfrissülhettek rajtuk, de a padokon zajló élet ettől nem lett szívderítőbb a Duna-ház és a vadonatúj luxuslakások tövében, a McDonalds előtt.
Leülni most sem merek, de a nehéz táskát jól esik letennem, ha későn és fáradtan cipekedem haza. Vagy két hete azonban megállt a lendület, amint épp csaptam volna föl a bevásárlószatyrot a szokott helyre.

Az Olló egyik szára: a számítástechnika felemelkedése, információbőség, léptékváltás, a kommunikáció felgyorsulása és minőségi átalakulása. Második gutenbergi forradalom. Webkettő, tájékozódás- és szólásszabadság, interaktivitás, internetdemokrácia. A kollektív alkotás lehetősége. Blogok, közösségi oldalak, videomegosztás, fórumok, aukciók, globális kocsmák a globális faluban. Nyílt forráskódú szoftverek, online térképek, könyv- és ismerettárak: a világ kinyílása. Kína vezető ipari hatalommá emelkedése.

Nem tudom, mi a jobb, itt állni, és várni a tatárokat, vagy a király után vetni magamat, a király után, aki olyan fáradt lovat kapott Sunyoghy fő-főlovászmestertől, hogy tulajdon két szememmel láttam, milyen nehezen ugorja át a békákat az ingoványban, pedig jómagam tanúsíthatom, milyen apró békák laknak a muhi mocsárban. Aprók, akár a békalencse.
Egyszóval csak állok, nyugtatom a lovamat, mert valósággal megtáltosodott az ellenség harci kiáltásaitól, igazi nagy szerencse lett volna, ha valódi táltossá változik, én meg az öldöklést követő futás kellős közepébe pottyanok, nem egyszerű virtusból, nem is hűségből, hanem magának a csatának a kedvéért, mert még nem voltam valódi ütközetben.

Bálint Endre | Temető I-II

HAGYMALEVELEK

Kedves Öcsémuram, Kelemen!

Sok esztendeje már annak, hogy utoljára láttam kiedet, jószerivel el is felejtettem, hogy a világon van, elég volt nekem a magam baja, nemhogy még a földgolyóbis ki tudja, mely sarkába vetődött, szegrül-végrül rokon személyekkel törődjem, a múlt napokban azonban kézhez kaptam Kied levelét, és mit tagadjam, azólta csak az jár az eszembe, hogy az én szegény fivérem, a Kied apja hogy örült volna, ha hírt kap a fiárul.

Nem mindegy, hogy este borús-e az ég
vagy tiszta. Mert ha fogat mostál, kicsi
szobádban elalvás előtt fölállítalak az
ablak elé a fűtőtestre, és kibámulunk a
sötétbe. Barátunkat, a Holdat keressük,
hogy megbeszéljük, most épp kifli vagy
zsemle őkelme. De aztán megnézzük
a csillagkoncertet is, na és a kivilágított
templomot a Zugligeti úton, meg a János-
hegyi házak és utcalámpák fényeit. Álltál
ott egyik este, öleltelek arcomat a válladhoz
szorítva, te pedig így szóltál nyugodtan,
szinte szenvtelenül: csodálatos. Mint aki
érti: az égbe bál van, minden este bál van.
 

Csengery Kristóf versei

Régebben ugyanis gyakran álmodtam apámmal. Menetrendszerűen. Éber ésszel nem volt logikus menetrend, nem tudtam előre kiszámolni, mikor érkezik a következő álom, de biztos lehettem benne, érkezik.
Álombeli énem gyakran összezavarodott ezekben a helyzetekben. Apám rendszerint jó kedéllyel, életerősen jelent meg, evett, cigarettázott. Látszólag semmi baja nem volt, de kétségtelenül a halálból jött vissza – akkor meg ne egyen olyan jóízűen, ne cigarettázzon olyan szemérmetlenül sokat. Igazán ügyelhetne az egészségére, gondoltam, hiszen a halál legalább olyan veszélyes, mint egy szívroham. Az ilyen nyavalyákkal vigyázni kell. Kevés stressz, kímélő életmód. Arról nem is beszélve, amikor pálinkáztak anyámmal! Ilyenkor inni? Még mit nem!

Szúnyog a templomban. Apátsági templom, apátsági szúnyog. Határozottan látni a reflektorfényben, ahogy az orgonakoncert közben komótosan átlibben a hűvös oszlopok között. Mennyi esélye van egy szúnyognak a túlélésre késő ősszel, az öreg és vaskos templomfalak között? Templomi szúnyogot nyilván nem tud eltartani egy szimpla vidéki plébánia vagy fília, ahol hetente egyszer nyitják rá az ajtót a jó népek, és hat-nyolc szikár, gyászkendős, csontos öregasszony meszes ereit kell megcsapolni hétnapi kimerítő koplalás után.

Megesik, hogy az éjszaka közepén felébredek. Akárcsak ma éjjel. Nem riogató álom vert fel, nem bútorroppanás, nem volt melegem és nem fáztam. Felültem az ágyban – mindent élesnek és érthetőnek érzékeltem magam körül, mintha egészen másképp állt volna össze a világ, ugyanakkor zavartalanul folytatódott minden. És az addig alvással töltött négy-öt óra sem esett ki a tudatomból, mint az altatásos műtétek ideje a betegnek – valahogy az is volt. Bolyongtam közben, titokba bugyolált tájak költöztek belém, mondatfoszlányok rakódtak le bennem, értelmetlen vagy csak részben érthető, széleiken elfércelt mondatok.