Az első, amire emlékszem, barna bakelitdobozos kis néprádió volt, a háborús években gyártotta a hazai rádióipar. Az olcsó készülék keveset fogyasztott, és csak a középhullámot lehetett venni rajta. Jobbára a Budapest I-et hallgattuk. Nagyapám azt mesélte, a régebbi nagy Orion világvevőt az oroszok elől elásta az udvarban, és azután nem került elő. A csomagolás nem volt eléggé vízhatlan, vagy a nagy dúlásban elfelejtette, hová ásta, esetleg mégis az oroszok találták meg – nem derült ki sohasem. A kis néprádió tetején a koronás címer domborodott, nagyapám megpróbálta lecsiszolni, lekaparni a „reakciós országjelvényt”, nehogy valamelyik finánc vagy postás feljelentsen bennünket.
A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején ettől joggal tarthattunk, de megúsztuk, pedig esténként rendszeresen hallgattuk az Amerika Hangját. Még ma is fülemben van a szignál és utána az érces férfihang: „This is the voice of America…”. A beszéd olykor elhalkult, recsegő, sistergő zajok kísérték. A rövidhullámon vehető Szabad Európát a zavaró adóktól szinte alig lehetett hallani, de a középhullámú sáv közepén sugárzó Amerika Hangját meglehetősen jól lehetett fogni egész Magyarországon. Mit tudtunk meg a hírekből? Talán semmi lényegeset, ami mindennapi életünket befolyásolta volna, de a tájékozódás titkolt szabadságérzete némi szellemi kielégülést jelentett.
A rádiózás varázsa a háború előtti évtizedben bontakozott ki. Ekkor épült meg a lakihegyi nagyadó, amely 314 m-es magasságával Európa legimpozánsabb ilyen építménye volt. Az előfizetők száma rohamosan nőtt, megindult az amatőr mozgalom. Egy hang démoni harsogása azonban egyre többször hangzott fel Európa rádióállomásainak hullámhosszain. Ahogyan Márai írja: „A rádió addig csak duruzsolt: egy német állomás sugározta a Schubert-dalokat, mikor váratlanul megszólalt a hang.…A hang beleszólt a zenébe, parancsolóan és fölényesen, mintha azt mondaná Schubertnek: ’Kuss’”.
Babits, Kosztolányi, Karinthy, Szép Ernő, Móricz Zsigmond és a hazai irodalom szinte minden jelessége lelkesedett a rádióért. De sokan voltak és egyre többen lettek a szkeptikusok is, amikor látták és hallhatták, miként lesz ez a találmány (is) a diktatúrák eszköze, a demagógia hatékony közvetítője – bár mindezért nem a rádió a hibás. Volt, aki nyugalmát és függetlenségét féltette a rádiótól. Bálint György írja egyik tárcájában: „A rádió összekapcsolja önt az egész világgal! – mondta egy régi hirdetés. Lehet, hogy ezért nincs rádióm.” Azután félreismerhetetlen szarkazmusával arról írt, hogy vadonatúj készülékén mit szeret leginkább hallgatni: késő este a norvég és litván adásokat, mert azokból egy kukkot sem ért.
