Remek dolog egy barkácsáruházban szaladgálni, szlalomozni elektromos kisgépek között, tiritarka csempék között, több raklapnyi akciós gyalu között, villogó csuklópántok és égbe nyúló díszlécek között, megvakult nyílászárók és mindenünnen csüngő lámpaharangok között. Fenyegető arccal ugranak félre az ácskalapácsok súlyát latolgató melósok, kettényílnak a jövőbeni otthonukról álmodozó, babát váró párok, idegesen húzódnak el a padlólapok mintázatán huzakodó férjek-feleségek.
Remek szórakozás rálépdelni a szemetesek pedáljára, kattogásokból és buffogásokból egész dobszólót összehozni. Ha a narancssárga overallos eladók továbbkergetnek, pár polccal odébb le lehet verni véletlenül egy doboz csavart, bele is lehet rúgni véletlenül, és nézni, ahogy véletlenszerűen szóródnak a földön az apró fémdarabkák. A vevők csak úgy kapkodják a lábukat, mikor hirtelen rálépnek, tisztára, mint valami törzsi tánc. Ha apu még mindig nem végzett, ha még mindig válogat az üvegvágók, az élfóliák és a szigetelőcsíkok között, egyszeriben elkezd kelleni. Ha meg már nagyon kell, kiszemelünk egy narancssárga emberkét, és megkérdezzük, hol találjuk a vécét. Nagyon illedelmesek vagyunk, mert nagyon kell. Ő készségesen elmagyarázza, hogy merre menjünk, három polccal odébb, a sor közepe felé, és ahogy odaérünk, valóban ott állnak a zománcozott, fénylő csészék hosszú sorban, felárazva meg minden. Ez komolyan elhitte, hogy két gyerek vécékagylót szeretne venni magának? Felhajtjuk az egyik klotyó deszkáját, és kiderül, a vadonatúj fehér forgástestbe még egy plexilapot is beszereltek, nehogy valaki használatba vegye a bemutató darabot.
