Szúnyog a templomban. Apátsági templom, apátsági szúnyog. Határozottan látni a reflektorfényben, ahogy az orgonakoncert közben komótosan átlibben a hűvös oszlopok között. Mennyi esélye van egy szúnyognak a túlélésre késő ősszel, az öreg és vaskos templomfalak között? Templomi szúnyogot nyilván nem tud eltartani egy szimpla vidéki plébánia vagy fília, ahol hetente egyszer nyitják rá az ajtót a jó népek, és hat-nyolc szikár, gyászkendős, csontos öregasszony meszes ereit kell megcsapolni hétnapi kimerítő koplalás után.
Nem, itt jó húsban lévő turisták sokasága, illetve napi háromszor zsolozsmázó, naponta miséző szerzetesek csapata biztosítja a rendszeres táplálék-utánpótlást. A vérszíváshoz persze nem elég az embertestek jelenléte, azok tehetetlenségi állapota is nélkülözhetetlen. A túl éber emlős veszélyes, végtagjaival csapdos, találati aránya meglepően jónak mondható. Spirituális telítettségre van hát szükség, elmélyült imákra és Isten-közösségre, amelynek burkát holmi apró szúrás nem szakíthatja át. Vagy éppen egy-egy alacsonyabb vérnyomású és buzgalmú, elszunnyadó testvérre, akin kifog a templom kőbölcsőjének öblös csendessége.
A szentély mélyén a gyermek Krisztus egy koráll-ágacskával, jövendő kínszenvedése jelképével játszik önfeledten anyja ölében, arcán a fájdalom árnyéka nélkül. Egyelőre önmagán túl nem mutató képződménynek, pusztán miniatűr, szeszélyes természeti csodának tekinti a vörös vércseppkő-alakzatot.
