Apámmal álmodtam hajnalban,
mondtam ebéd után,
s hátradőltem,
krumplilevest és fasírtot ettünk.
Nem tudom,
ez hogyan tartozik ide
és miért kell nyomban rögzítenem,
nyomban-e?
Védekezésül talán,
mert apám éppen a végét járta és
vele voltam,
de valahogy ő is voltam,
valami szabadtéri, városi, piros padon
feküdtem papírral letakarva.
Este a Liget folyóiratba
készült írásokat olvastam sorra,
a Halál az utcán fotóihoz készült
nekilendüléseket,
aztán a Fekvő fejnek elnevezett
festett deszkámat vízszintesből
függőlegesbe fordítottam,
úgy bámultam;
most legalább nyugtázhatom,
tudhatom,
ilyen durván, bután zuhan álomba át,
keveredik össze, szét minden,
nyomódik oda nem oda tartozó
álomnak való, valónak álom.
A halállal vigyázni jó lesz,
lehet-e;
a sajátomat vakon, versbe, nagyzolva,
irodalomhoz idomulva irkálni,
nemigen vitt rá a lélek;
vagy mégis?
Ahogy apámként haldokoltam
ott a padon…
Erre is akad formális, szinte alaki
indokom;
mire nincs, végül is, mire?
Semmire. Valamivel
csak megkötöm magam, kézen-közön
idefércelem,
abszurd elem, játék,
mindenem benne van, bennem,
a festett, érzéki deszkán,
ebben a rögzíthetetlen pillanatban
éppen,
a lüktetésben testté válik;
akarom vagy sem, alakot ölt.

a szerző festménye