Nem tudom, mi a jobb, itt állni, és várni a tatárokat, vagy a király után vetni magamat, a király után, aki olyan fáradt lovat kapott Sunyoghy fő-főlovászmestertől, hogy tulajdon két szememmel láttam, milyen nehezen ugorja át a békákat az ingoványban, pedig jómagam tanúsíthatom, milyen apró békák laknak a muhi mocsárban. Aprók, akár a békalencse.
Egyszóval csak állok, nyugtatom a lovamat, mert valósággal megtáltosodott az ellenség harci kiáltásaitól, igazi nagy szerencse lett volna, ha valódi táltossá változik, én meg az öldöklést követő futás kellős közepébe pottyanok, nem egyszerű virtusból, nem is hűségből, hanem magának a csatának a kedvéért, mert még nem voltam valódi ütközetben.

Az égő sátorponyvák szaga, a halálra sebzett emberek és állatok szörnyű kiáltásai úgy hatottak rám, mint Laczkfy barátomra a pénzért szerezhető nők kiáltásai, agárra a rókacsaholás, szomjazó vetésre a nyári zápor első permete. Kész csoda, hogy a helyemen maradtam, és még nagyobb varázslat, hogy minden felszerelésemet megtaláltam szolgáim és félnótás fegyverhordozóim nélkül is. A pallos, a páncéling, a térdvédő és a többi szerszám valósággal felszökkent rám, másodpercek alatt szinte, csak a karomat, a lábamat, a törzsemet, a fejemet kellett erre-arra forgatni, hogy a lovagban senki hibát ne találhasson.
De mivégre volt ez a nagy sietség, ez a pontos, mondhatom, igen precíz munka? Innen, a gátról látom a feltúrt táborban szaladgáló vitézeket, nyomukban a kicsiny, malacszerű lovakon nyargalászó pusztabéliekkel… a nádor úr a lelkemre kötötte, el ne mozduljak innen, és életem árán is tartóztassam fel a királyunk nyomába rugaszkodó ebfajzatokat. De senki sem jön errefelé! Olyan sötét van, hogy csak a csillogó, finoman hullámzó vizet látom magam körül, a fekete víz lassúdad fodrozódását! Istenem, add, hogy észrevegyenek, és felvillanthassam venéziai pallosomat, és életemet áldozhassam Béla királyunkért!
De mi ez? Mi ez a zaj, ez az éktelen lárma, ez a pokoli üvöltés? Mi ez a dobogás, ami az ingoványba vezető egyetlen út melletti, magányos gát felé tart, melynek őrizetével megbíztak? Farkasok, avagy kutyafejű tatárok dobrokolnak körülöttem? Lovam felnyerít, előbb idegesen, azután ingerülten, és én, sajna, tudom, mit jelent ez: lápi ordasok bűzét érzi szegény jószág. Néhány perc, és vad vágtába kezd, és én, én, aki először keveredtem harcmezőre derék hátasommal, nem tudom majd megállítani!
Képzeletben máris menekülök a farkasfalka elől. Mi lesz veled, jó királyom? Mi lesz veled, áldott Magyarország?

(illusztráció | Orr Máté)

Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban