Vásárolni vagy sokfélét és nagy mennyiséget, vagy csak egy konkrét valamit szeretek. Ha két hétre vásárolok, meglódul a fantáziám, stratégiát alkotok – túlélésit –, és a megvalósításkor a felhalmozás ősi ösztönét kielégítve robogok a polcok közt, zúdítom a bevásárlókocsiba a kiszemelt árut. Egészen más, és mégis hasonló a helyzet, amikor egyetlen valamiért indulok el, mondjuk, őszibarackért. Ilyenkor vadászni megyek, keresem, hogy a célkeresztbe a megfelelő tárgy kerüljön… ott van... friss, hamvas, lédús, és rám vár. Hammm!


Péntek volt, nem napi rutin, de nem is stratégiai beszerzésre indultam el, csak három napra, vagyis kocatávra. A bolt, a terep is közepes méretű, a zöldség-gyümölcs részlegnél a műanyagrekeszek polcszerűen kerültek egymás fölé. Leguggoltam az almához, hogy válogassak, és ekkor megéreztem.

Az illata csapott meg, és az illat közelsége. Nem kölni volt, hanem a napsütötte bőr pórusainak kipárolgása, gátlástalan lihegése, tulajdonképpen izzadtságszag, de kellemes, erotikus aromájú. Nőszag. A szabadjára engedett, szétáradó, természetes nő szaga. Balról lopakodott, odafordítottam a fejem, és az orrom előtt húsz centivel megjelent a láb.


Lenyűgözött, és ellenállhatatlan vágyat ébresztett, hogy beleharapjak. Megszállt érzékeim azonnali reagálásra hajtottak – az illat agyamba kúszott, elkábított, a látvány pedig, a formás, finoman konstruált láb brutális premier plánjával, szájamba-szemembe lógásával mozgósított. A szublimálás képessége, amit a civilizáció kalapált belénk, sietett segítségemre, harapás helyett tehát megfogtam a lábat, fél kézzel, kevéssel térd fölött, és mint aki csak lendületet vesz, és ahhoz keres támasztékot, megkapaszkodtam és felegyenesedtem.

– Sorry – mondtam a bocsánatkérés legkurtább változatát választva, az idegen-nyelvűséggel jelezve talán azt is, hogy én nem vagyok itt bennszülött, nem ismerem a helyi szokásokat, és úgy általában: nekem semmihez semmi közöm.


Mire kimondtam, már álltam, fejmagasságba kerültem, és egy lóképű, velem majdnem azonos magasságú, szőke, lófarokba fogott hajú huszonéves lánnyal találkoztam, arcán a döbbenet és kíváncsiság elegyével. Töredékmásodpercig vártam, udvariasságból is, közben észleltem, hogy a ruhája gyűrött, hátizsákot cipel, és mögötte, kicsit távolabb két másik felmálházott, lakli anima bóklászik az édességeknél – félreérthetetlenül összetartoznak. Német turisták.


Nem szólt semmit, én pedig elindultam a kasszához. Minden történetnek ez a vége: dönteni, lelépni vagy fizetni kell.



Kállay Kotász Zoltán írásai a blogon | Kállay Kotász Zoltán írásai a Liget folyóiratban