3. RÉSZ
Tindal fáradtnak érezte magát, pedig egész nap nem csinált semmit. Talán beteg leszek. Talán már az is vagyok. Az a tegnapi orrvérzés. És nem ismertem meg a múltkor Bolingbroke-ot. A fiam lehetne. Ezen még sopánkodott egy keveset, aztán már csak az alvásra gondolt. Persze előbb még haza kellett érnie. Az ezerszer ismételt mozdulatok teszik tönkre. Áll az ajtó előtt, keresi a kulcsot, bemegy, átöltözik, kezet mos, ki a konyhába, Toland, telefon, semmi. És csak utána jön az alvás, az édes alvás, amikor langyos tej szivárog át a párnán, szemhéján pipacs nő és egy szamár vonszolja pont arra, amerre menni akar.
Végre az ajtó előtt volt, végigtapogatta a zsebeit, de nem találta a kulcsot. A táskájában sem. Régi tapasztalat, hogy a zsebek másodszori átnézése során előkerül a keresett tárgy, vagy a pontos gondolat, hogy elvesztett valamit. Ezúttal se ez, se az. Csak a toporgás maradt a menekülni kész probléma (az ajtó) előtt, amely – mintha rákacsintana – kinyílt az első érintésre. Tindal benyomult az előszobába, levette a kabátját, a cipőjét, papucsot húzott. Onnét a fürdőszobához ment, de az ajtaját zárva találta. Belesett a kulcslyukon, nem látott semmit. A víz zubogását viszont tisztán hallotta. Telik a kád. Ezen el kellett volna gondolkodnia, de a megérkezési szertartáshoz hozzátartozott a kézmosás, s mivel a fürdőszobába lehetetlen volt bejutnia, a konyha felé indult. A hűtőszekrény előtt a félig fagyott Tolandba botlott. Lehajolt, ujjai között szétmorzsolta néhány összetapadt hajszálát. Kezd felengedni – gondolta, majd kinyitotta a hűtőt, és rémülten tapasztalta, hogy üres. Ez alaposan összezavarta, nem tudta, mi a teendő, ha nincs otthon semmi. Tolandot persze vissza lehetne tuszkolni a jégszekrénybe, de nem győzne meg vele senkit. Ide több kell, mint egy fagyott hulla. Kirohant a telefonhoz, tárcsázott, ds mielőtt a másik beleszólt, izgatottan hadarni kezdte:
– Képzeld, Bolingbroke elvitte az utolsó…
Cherbury élesen közbevágott.
– Ne ezzel kezd!
– De amikor…
– Ki maga, mit akar?!
– Hát rendben… Maga az, Cherbury?
– Miért, nem engem hívott?
– A hangja megváltozott, mióta nem beszéltünk.
– Igen, engem a magáéra emlékeztet.
– Engem is.
Tindal fújt egyet, majd újra kezdte.
– Nincs itthon semmi.
– De hisz ez normális.
– Igen? Máshogyan emlékszem.
– Pedig elhiheted. Aludj egyet.
Tindalnak eszébe jutott a tejes párna, a pipacs, a szamár. Letette a telefont, betámolygott a hálószobába, rázuhant a megvetett ágyra és azonnal elaludt.
Amikor felébredt, nem tudta, mennyi ideje nincs ébren. Az órája megállt, ugyanolyan félhomály vette körül, mint amikor lefeküdt. Kiment a konyhába, hogy megnézze, mennyire olvadt fel Toland – ebből talán következtetni tud az idő múlására. De Toland eltűnt.
A fürdőszoba ajtaja tárva-nyitva, a kád csontszáraz. Visszament a konyhába, kinyitotta a sütőt, de csak az üres tepsit találta benne. A fasírt is elfogyott. Toland nélkül ez persze majdnem mindegy, csak a fegyverek legyenek biztonságban.
