Megesik, hogy az éjszaka közepén felébredek. Akárcsak ma éjjel. Nem riogató álom vert fel, nem bútorroppanás, nem volt melegem és nem fáztam. Felültem az ágyban – mindent élesnek és érthetőnek érzékeltem magam körül, mintha egészen másképp állt volna össze a világ, ugyanakkor zavartalanul folytatódott minden. És az addig alvással töltött négy-öt óra sem esett ki a tudatomból, mint az altatásos műtétek ideje a betegnek – valahogy az is volt. Bolyongtam közben, titokba bugyolált tájak költöztek belém, mondatfoszlányok rakódtak le bennem, értelmetlen vagy csak részben érthető, széleiken elfércelt mondatok.
Felkeltem, kibotorkáltam a konyhába. Nem gyújtottam villanyt. Teát főztem, az üvegcsészében sejtelmesen gőzölgött-párolgott a homályban is rubinpiros éjszakai tea. A nappali tea egészen más: sápatag, bár alkalmazkodik az éles kontúrokhoz, az élet ritmusához. Az éjszakai tea viszont uralja a teret, mintha üres szoba csupasz falai közé szobrot helyeznénk. Összegyűjti és elrendezi a sötét konyhába telepített modernitás apró, de határozott fényeit: a mikrosütő digitális számsorát, a villanyóra foszforeszkáló mutatóit, automaták színes villanásait – fényecskéket, melyeket csak az éjszaka barlangjában fedez fel az ember. Két tenyérrel átöleltem a teát; lelke volt. Éreztem, hogy belém simul, eltölt. És: feltölt. Belső nedveimmel elvegyül. A konyhaszéken ülve, éjszakai teát kortyolva formákba szökkent a következő nap, kirajzolódtak a tennivalók, fontossági sorrendben, megoldások nyiladoztak. Mondhatnám: egyszeriben megvilágosodott minden – ha nem restellném a közhelyes mondatot. Közben még az is eszembe jutott, hogy miért is vagyok én itt. Úgy általában. De ez már olyan területek felé vitt, melyeknek vége láthatatlan. Megittam hát az utolsó cseppet is, és visszabotorkáltam az ágyba, lealudni a hátralévő penzumot – már amennyire ez nyelvtanilag és biológiailag egyáltalán lehetséges. (A konyhában, gondoltam még, a csésze alján a kihűlt tealevelek egymáshoz húzódtak és megborzongtak.)
